Nagy, fényes karácsonyesték voltak azok valamikor

otthon, a faluvégi ódon kőházban.

Minden ragyogott, tündöklött a tágas ebédlőben,

de legjobban a mi ártatlan, vidám gyermekszemeink,

amelyek még akkor nem ismertek könyvet, bánatot.

Mielőtt a szent fácskát meggyujtották volna,

édes apám mindig igy kiáltott be a gyerekszobába:

— Imádkozzatok fiuk — mert mindjárt jön a

Jézuska . . . aztán pedig elmondom a fekete

nyul históriáját.

Minden karácsonykor elmondta, mintha naiv,

hivő lelkeinkbe jóelőre el akarta volna hinteni a

vallás malasztját, ami nélkül összeroskadna gyarló

halandó voltunk az élet temérdek szenvedése közt.

* * *

Nagy oligárka, szenvedélyes, vád természetű

ember volt néhai jó Vay László, elmult ködös századokban

ura Vajának, ott a messze Nyírségen.

Dölyffelel töltötte el az a tudat, hogy ezt a darab

földet, amelyen álomhozón bólingat a fehérhéju

nyír, ahol mértföldekre terjedő zsombék mintegy

biztos szigetbe rejti török, tatár elől, semmiféle királyi

adomány nem juttatta kezére.

Első őse szerezte, aki a Tanán folyó mellől

jőve, a daliás Hunor és Mogorral, és akit a csodaszarvas

vezetett be tündérlányok nyomán Bereg földére

— uj hazát alapitani.

Zsarnoka volt jobbágyainak, cselédei rettegték

és ha szemöldökét összeránczolva, fekete lován

végigléptetett a falun, keresztet vetett magára a pór.

Vay Lászlót soha senki sem látta mosolyogni.

Szép arcát valósággal félelmessé telte örökös

komorsága és a környék lakói, télen, a padka köré

gyűlve, akárhányszor suttogták, hogy a sátánnal

czimborál.

Nem mosolygott — nem járt az Isten házába,

és ha cselédei ünnepi alkalomkor a vár kápolnájába

gyülekeztek, boszusan, foghegyről mormolta:

— Templom meg pap csök a buta parasztnak

való,

Udvari lelkésze, a jó páter Domokos sokszor

intette, ne lenne oly gőgös, oly konok — mert ugymond

— nincs mit bizni földi szerencsében, és

az Isten keze mindenkit elér.

Vay László rendesen kinevette a jó pátert, és

csak még dölyfösebb volt nagy világi javai és hatalmában.

Főmulatságát a vadászat tette — legjobban

illett ez rideg, zárkózott természetéhez, és néha

napokig elbolyongott a Nyir vadvizes tanyáin, lesve a

vadludat, a fölrepülő büszke kócsagot.

Egy izben, épen karácsony első napjára

virradtak, mikor belépett a nagy urhoz Petneházy

István, ifjú nemes apród, jelentve, hogy óriás

fekete nyalat láttak a kerülök.

Vay László szeme megvillant, az a furcsa,

vad, keresztbe villámló szem, aztán harsány hangon

kiálltott ki a tornáczra :

— Gyárfás — Illés, ti kutyák . . . merre

vagytok, azonnal elő a lovamat.

Lágy, hófehér pillék szállongtak a levegőben

. . . enyhe idő volt kint, és a nagy, puha

csöndben ünnepiesen, áhítatot gerjesztve szólalt meg

a vár kápolnájának harangja.

Petneházy István keresztet vetett magára

majd félénk, remegő hangon jegyzé meg:

— Nagyuram, a csatlósok mind a templomban

imádkoznak, karácsony első napja van ma.

Vay László éktelen dühre fakadt.

— Ostobaság . . . Hívd őket azonnal. Nekem

a fekete nyal kell . . . Akarom és az én akaratom

előbb jár az Isten akaratánál.

Az apród halotthalványan sietett a templomba.

Épen Ur felmutatása volt, és az egész várbeli

népség térdre hullva, áhitátos mély csöndben,

földre hajtott fejjel fogadta a szent test és vér

megvalósulását.

Petneházy kihívta a sorból a két csatlóst, akik

rettegve a dölyfös oligárka bősz dühét, hanyatt-homlok

rohantak az istállók felé.

Alig telt el néhány pillanat, Vay László lova,

az óriás fekete méh, ott állt fölkantározva a vár

udvarán.

Döngő léptekkel jött a nagyur, homloka még

sötétebb volt, mint rendesen és az orrtőig kidagadt

két vastag ér veszedelmes heveséggel lüktetett.

— Uram, ne kisértsd az Istent! — Szólalt meg

egyszerre egy hang mögötte.

A vad férfiu dühösen tekintett hátra, ki meri

öt zavarni mulatságában.

Domokos volt, az udvari pap, aki miséjét végezve,

karingben, kezében a szent kereszt jelével

állt elébe.

— Ne kisértsd ezen a napon, ne indulj vadászni.

Add meg az Istennek is, ami az Istené.

— Papolj jobbágyaimnak, ha oly ostobák

buta meséidet elhinni!

Dörgött Vay László a papra — aztán nyeregbe

pattant, mint zivatar nyargalt ki vára udvarából.

Gyárfás meg Illés, a két csatlós, a lihegő, nyelvüket

öltögetö kutyákkal nyomában.

A vártól néhány ölnyire, a vadvizei lapályon

egyszerre felugrott az óriási fekete nyul.

Ordas, vén állat volt, győzős, izmos inakkal, a

nagyur alig ért nyomába.

Vágtatott — véresre sarkantyuzva nemes

ménje bordáit, amelynek orrlyukaiból már a párával

vegyest szakadt a tajték.

— Hajrá, hajrá — kiabálta a vadászszenvedélytől

elfulladt hangon Vay László, kutyái pedig

csaholva, irtózatos vonitással száguldottak a fekete

nyul után. Már-már elérték, mikor, mintha csak a

föld nyilt volna meg, lovas és ló egyszerre tűntek

el a csatlósok szemei elöl.

Gyárfás remegve kapta össze kantárszárát és

megállt, halálra vált pajtásával együtt.

— A sátán volt az a fekete nyul, és imé

elvitte a nagyurat istentelenségei miatt! Szólt végre,

mikor magához tért a nagy rémülettől.

Lassan, mintha halotti torba mentek volna,

téptettek vissza a várba és elmondták a rémes eseményt.

Öt falu népessége egy álló hétig kereste

Vaja urát, de se élve, se halva nem látta többé soha

emberi halandó.

Elnyelte a Nyir feneketlen dágványa, mikor

vágtatva nyargalt áhított vadászzsákmánya után.

De a néphitből máig sem lehetett kiirtani a

babonát, hogy a sátán, fekete nyul képében ragadta

el; igy őrizte meg a családi szájhagyomány

is.

Én pedig följegyeztem, ugy, ahogy gyermekkoromban

édes apámtól hallottam, hadd maradjon

meg ez is a rég elmult idők krónikáiból.

Írta: D Artagnan 1897.

Vay Sarolta, grófnő, Vay Sándor gróf (Dabas, 1859 – Lugano, Svájc, 1918. máj. 23.): író, újságíró. Előbb otthon tanult Kászonyi Dániel vezetése mellett, majd Lipcsében, Drezdában és Berlinben járt isk.-ba, az egy.-et Bp.-en végezte. Irodalmi munkásságát versekkel kezdte, de hamarosan áttért a tárcaírásra. D’Artagnan, Vay Sándor gr. és más álneveken írott karcolatai, emlékezései főként a 17 – 18. sz-i főúri-nemesi társasági élettel foglalkoznak. Írásai az Országos Hírlapban, a Budapestben, 1895-től a Pesti Hírlapban jelentek meg. – M. Gróf Vay Sánrdor Munkái (I – X., Bp., 1909). – Szi. Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai (Bp., 1925).