Psziché: Mások a mostani tizenévesek, mint a korábbi kamaszgenerációk?
Tari Annamária: Átmeneti időszakban élünk, amikor az online élet és az offline tér együttesen van jelen, és ez sajátos helyzetet teremt a serdülők életében. A netgenerációs kamaszok jóval több információval találkoznak, mint a szüleik annak idején. Ez egyrészt koraéretté teszi őket, másrészt közömbössé válnak a rájuk leselkedő veszélyekkel – például a drogok, a mértéktelen ivás kockázataival – szemben is, ami a szülők kamaszkora idején nem volt ennyire jellemző. A felmenők pedig általában nem jártasak annyira az internet világában, mint a gyerekük, aki napi több órát ül a gép előtt. Ilyenkor igazi kihívás, hogy hozzátegyék ehhez az offline élet értékes óráit, ahol valós kapcsolatokra is szert lehet tenni.

„Tinédzsereket csak serdülőkoruk előtt lehet nevelni – ha egyáltalán van ilyen, hogy nevelés.”

Vekerdy Tamás: A régi mondás most is áll: tinédzsereket csak serdülőkoruk előtt lehet nevelni – ha egyáltalán van ilyen, hogy nevelés. Nagyon korán dőlnek el a dolgok, annak ellenére, hogy később ez mind így van, ahogy Annamária mondja. De hogy mi lesz a gyerekből, hál’ istennek az már nem a pubertáskorban fog eldőlni, amikor esetleg teljesen rácuppan a netre, hanem már sokkal előbb. Ha megadtuk kisgyerekkorban azt az érzelmi minőséget, amit kellett, akkor ő érzelmileg igényes lesz. Hiába szeretne sodródni később, nem fog tudni eléggé, mert személyes kapcsolatra lesz igénye. Az állandó szülői felügyelet összeütközésekhez vezet, és nem is igazán jó, mert a tinédzsernek el kell szakadnia. Ilyenkor már csak szorongva nézhetjük, mi történik vele. El kell elengednünk, meg kell adnunk neki a szabadságot, ennél többet nem nagyon tehetünk.

Psziché: A legtöbb szülőnek mégis nehéz megállnia, hogy ne legyen felügyelő is, hiszen a mai gyerekek több veszélynek vannak kitéve, mint a korábbi generációk. Hogyan lehet okosan megóvni őket?
T. A.: A rohamivás, a drunkorexia (az evészavar új formája, az érintett inkább kihagy étkezéseket, csak nehogy elhízzon a nagy mennyiségű alkoholtól, amit megiszik – a szerk.), a drogok és a teljesítménnyel, a megmérettetésekkel összefüggő szorongások elérik a 13-15 éves korosztályt is, ami nem túl jó hír. A kamaszoknak sok esetben ma már „felnőttes” panaszaik vannak párkapcsolati téren is – ezek a problémák a korábbi generációknál 5-10 évvel később jelentkeztek. Ez egy teljesen másik világ, új veszélyekkel. Ehhez képest a felmenőknek annyi energiájuk megy el a lét- és önfenntartásra, hogy nincs idejük napi egy-másfél órát beszélgetni a gyerekkel, pedig ez lenne az ideális. És ez ne kihallgatás legyen, ne riogassuk büntetéssel, szankciókkal! Csak mindig tudjunk egymásról, és legyen sok olyan pillanatunk, amikor jól érezzük magunkat együtt. A kommunikáció létfontosságú. Legtöbbször a szülő azt hiszi, ha már egyszer pályára állította a csemetéjét – beíratta egy jó iskolába, különféle képzésekre járatja –, akkor a többi működik magától. Nem működik. Egy gyereknek ma mindennél fontosabb, hogy vissza tudjon fordulni tanácsot kérni. A legoptimálisabb kamaszkor úgy néz ki, hogy minden hülyeséget el lehet mondani otthon, és nincs belőle botrány, hanem megértés van.

Psziché: Mintha a szülők az időhiányra hivatkozva hárítanák a felelősségüket. Inkább tucatnyi különórára küldik a gyereket, ahelyett hogy többet foglalkoznának vele.
V. T.: Teljesítményelvű világban élünk, amelyben már az óvodások is „topmenedzserképzést” kapnak. Tanulnak idegen nyelvet, számítógép-használatot, karatézni, lovagolni, teniszezni viszik őket. Mi, aggódó szülők mindent meg akarunk adni a gyerekünknek, de rosszul mérjük fel, hogy mi az, amire szüksége van – a sok különórára, a „tanuld meg ezt, tanuld meg azt” típusú parancsokra biztosan nincs. A fontos dolgok nem ezek, hanem a dögönyözés, a csiklandozás, az, hogy odajöhetsz reggel az ágyba egy kicsit akkor is, ha megyünk az óvodába vagy az iskolába, sőt korábban lefekszünk este, hogy még együtt tudjunk reggelizni. A valódi érzelmi kapcsolat biztonságot tud adni. Isten őrizz, hogy a fekete pont otthon is gyásznap legyen! Ezt intézze el az iskola a gyerekkel. Az otthon maradjon az a hely, ahol jó lenni. Ha a kamasz hazajön, és köszönés nélkül elvonul a szobájába, nem az a megoldás, hogy feltépem az ajtót, és számon kérem. Ha nem megyek utána, valószínűleg 15-20 perc múlva kicsámborog, és azt mondja: mama, nincs valami kaja? És esetleg mesélni kezd – ha nem faggatom. A faggatott kamasz viszont hazudik, mert védi önmagát, az éppen formálódó személyiségét.
T. A.: A szülők úgy állítják fel az akadálypályát a gyereknek, hogy nem is látják, a sok követelmény, elvárás nagyon komoly erőfeszítést, szorongást jelent neki, és nem tudja sehol kiereszteni a gőzt. Így könnyen válhat számára még vonzóbbá a virtuális tér, mert ott azonnali érzelmi visszajelzést kap a problémáira. Vannak online ismerősei, barátai, akiknek csak szólnia kell, és egy másodpercen belül jön valami megnyugtatás.

Psziché: A mai kamaszoknak nincsenek hús-vér példaképeik, akik segítenének nekik eligazodni a világban?
T. A.: Egy tavaly készült magyar kutatás azt mutatja, hogy a 11–15 éves korosztálynál mintaként szerepelnek ugyan a szülők, de velük egy súlycsoportban megjelennek a médiasztárok, azon belül is a valóságshow-szereplők és egyéb celebek. A gyerekek közel negyven százalékának pedig egyáltalán nincs válasza arra a kérdésre, hogy kire néz fel, kinek fogadja el a tanácsait. Másfelől a felmenők generációjában is lehet, hogy hasonló lenne az arány. Gyakran ők sincsenek tisztában a saját életükkel, azzal a csapásiránnyal, amit követnek. Küszködnek azzal, hogy nem értékesek a munkaerőpiacon, hogy talán mégsem jó a szakmájuk, netán már állástalanok, vagy hogy a saját cégük feldarálta a családi életet. Bár látszólag talán magabiztosak, nem mutatnak biztos mintát a gyereküknek. Rajtuk számon kérni, hogy miért nem segítenek a kamaszoknak az eligazodásban, az majdnem a „vak vezet világtalant” esete. Viszonylag friss adatok szerint vannak olyan magyar családok, ahol a napi átlagos kommunikáció ideje 7 perc, és 7 százalékukban van rendszeres beszélgetés a tévézés helyett. Pedig a lekérdezéses vizsgálatokban a tinédzserek azt mondják, hogy ők nagyon kíváncsiak a felnőttek véleményére.
V. T.: Azt világosan kell látni, hogy a serdülő elszakad a szüleitől. Második születés korának is szokták nevezni ezt a kort: létrejön benne egy szuverén személyiség. Tehát leválik rólam, kritizál engem, vitatkozik velem, vaskalaposnak tart, ezt érezteti is, másnap a keresztapjával száll szembe, és az én érveimet mondja, mert a tinédzser mindenkiből ki akarja hozni az igazi véleményét. De ma nincs, akivel vitázzon. A kedvenc együttesének írja meg, hogy öngyilkos legyen-e. Valaha a tizenéves szerelmes volt a tanárába, tanárnőjébe, nemtől függetlenül rajongott érte. Régen úgy választottak az iskolák osztályfőnököt, hogy nyolc évig lehetőleg ne haljon meg, ne költözzön el, több tárgyat tanítson a saját osztályának, és sokat legyen a gyerekekkel. Ma is fontos lenne, hogy legyen egy családon kívüli személy – egy rokon, egy idősebb barát, egy tanár –, akire a kamasz felnéz. A szülőknek pedig – mint jó trénereknek – hagyniuk kellene, hogy a serdülő egyedül próbálgassa a szárnyait, de amikor zuhan, akkor ott kell állni, és el kell kapni.