Forró nyári nap volt. Remegve párolgott a nedvesség a tikkadt légben. A mezők tarlóin gulyák deleltek. A kiszáradt patakok melletti réteken hullámzék a munkás nép, sarju-takaritással, száritással foglalkozván.

A patak partján vezető gyaloguton távol ballagott egy furcsa alak, mélán andalogva, mint ki azt indult keresni, mit el sem vesztett. Majd közelebb jött a munkálkodó nép felé. Tagjairól keskeny csikokkal tarkáló angol izlésü nyári öltöny libegett, fekete pantalonja porosan simult nyári por-topánjaira, zöldes szinü kalapja feje tetején zuzottan volt helyezve. Izzadságát koronként borjuszáju fehér patyolat ümögujjával törülgette. Kezében ujságlap volt felnyitva, mellyet unalmában olvasgatott sétálván, nem is nézett félre, mert roszul esett neki, ha az ujság-iv felé forditott árnyékos lapja helyett az égni látszó táj, vakitó por, vagy pára fellege tünt szemébe.

Igy olvasva s ovlasásba elmerülve andalgott a különös öltönyü alak a gyalog uton M ... falutól Sz.-Gy. ... faluig (S. ... megyében), mellynek fénylő bádogtetejü tornya tova csillogott a párázó légen keresztül.

Látva e soha nem ismert, vagy látott öltönyü alakot a különben is ismeretek nélkül szükölködő s–i köznép, összefutott a rét letakaritott részén, s kérdezősködék egymástól e szörnyről, ijedten kérdezé az ifjabb az öreget, hogy ő, miután sokat járt, tapasztalt s hallott, nem tudna-e valamit az illy lénynek miléte felől?

Gondolák azon alakot sokan eleven baziliskusnak, – sokan boszorkány komissáriusnak, s minden lehető monstrumnak, mig végre a legtekintélyesebb öregek gondolák őtet diáknak, még pedig garabonczásnak. S ezen véleménynek hódoltak mind, annyival is inkább, mivel mindnyájuk szemeláttára olvasá le a jégesőt a papirosról.

Mert megjegyzendő, hogy a s–i köznép a garabonczás diákot olly lénynek tartá és tartja, ki a legmelegebb nyári napokban a por miatt keresztül láthatlan forgószél örvényében égből szállva le, jelenik meg, – különösen akkor, midőn valamelly nagy égiháborut jósló felleg közelg a láthatáron, s ugy hiszik, ezen garabonczás megjelenése alkalmával tejet kéregetni jár házról házra, s ha kap, jó időt eszközől, ha nem kap, nála levő papirosáról olvassa le a jégesőt, s rontja a teheneket stb. Ez a köznép hite a garabonczásról!

Végre azon tanácskoztak a réten levő száritók, hogy mit csináljanak ezen ártalmas lénynyel, s hogy mikép hárithassák el az okvetlen bekövetkező jégesőt, miután beszéd közben megpillanták a horizon fölé emelkedő barna fellegeket feléjük közelegni.

Most már teljesen erősek voltak azon hitükben, hogy az nem volt egyéb, mint egy ártalmas garabonczás, mert már a jeges felleg is közeleg.

Nosza rajta! a kaszások és villások sietve rohantak a szörny után, hogy őt, ha le nem könyöröghetnék a jéghozás dolgáról, rögtön agyonverik.

De a faluig nem érheték el. Ott pedig a lelkészhez látták bemenni.

Dél volt épen. A faluban delet harangoztak. Az üldözők az üzőbe vettet nem hagyák el, hanem pár perczig tanakodva az utcza középen, majd elballagva a lelkész ur kapujáig, tanácskoztak egymás közt. Mig végre a lelkész urhoz is bementek, s a szemközt jövő férfiutól kérdezék, hogy miféle vendége érkezett?

– Egy diák, felelt a lelkész.

Erre összenéztek a hivek. – Csakugyan igazam van ugy-e, hogy diák ... még pedig ... szól az egyik pór a másikhoz suttogva.

– Biugy ám! – felel a másik.

Majd a lelkész szakácsnéját találták szemközt jőve a pinczéből, kérdik: mit visz kezében, s kinek?

– Tejet, a most érkezett diáknak, felelt a szakácsné.

– Tejet? – ! – Felkiáltának a hivek dühös tekintettel. Bizony eltalálánk, hogy garabonczás ő – suttogának össze.

Ez alatt a szakácsné is bement a lelkész után a szobába, s a bőszült nép rohant haza kapa, sarló, fejsze, szigony – s minden illyes goromba szerszámokért.

Pár percz mulva 2–3 annyi tömeg jelent meg a lelkészi laknál minden nemével a fegyvereknek, botokkal s vasvillákkal felkészülve, s egyenesen benyitottak azon szobába, mellyben a diák épen tejet étkezék. Boszusan kérdék a diáktól, hogy ő mi állat, honnét jő s ki küldé ide? stb.

Felkelve székéről a kissé meghökkent diák, felel: hogy ő diák. A lelkész ur pedig tréfásan utána veté, gondolva a nép jöttének okát, hogy „még pedig garabonczás.”

Összenéz a pórgyülekezet, s szikrázó szemekkel, mi több vasvillákkal, botokkal rohan a szegény diákra, azt alkalmasint kivégzendő, – de a lelkés lekapva kétcsövü töltött fegyverét a falról, s távol állva ugy szólitja meg a durva vendégeket: vajjon – mi ok készteti őket illy vakmerő bátorságra, s miért bántják őt?

– Miért ne bántanánk őt, szól egyik a tömeg közől, – hiszen ő garabonczás, ahol la! ott issza a tejet ni! – ő megrontja teheneinket, marháinkat, s gyermekeinket, s hozza a jégesőt, melly már im a nyakunkon van, rögtön ömlik, s végünk van!

– Bizony mindjárt esik – mondának mindnyájan.

– És hát ő okozza ezen jégesőt, melly esni fog – balgatagok? – szól a lelkész. –

– Igen ő, – szól egyik a tömeg közől – mert M.-ről jőve az árok parton egy nagy ujságos papirosról olvasta le a jégesőt.

– Ej vadak! – szól kifakadva a lelkész, kezében tartva folytonosan fegyverét, – hiszen ezen becsületes ifju a P–ki főiskola egyik segélyszedés végett kiküldött tagja, ki az intézet részére szed pénzt. S most e tikkasztó időben M...-ről jőve az M....-i lelkész urtól ezen ujságlapokat hozá, miket ő – alkalmasint unalomból, – az uton olvashatott (tehát korántsem jégesőt.) – S tejet kért, mert illy forró időben az a leghüsitőbb szer. Tudják hát most kendtek?!

Gondolkodva egy kissé, s aztán ráhagyólag biczentve fejével, szól egyik gazda: – No! mivel tiszteletes uram mondja, hát csak elhiszszük. – Aztán a tömeg megbámulva tetétől talpig a diákot – eltávozott.

B. V.