Olvasom Nyerges Csaba főszerkesztő úr „A piros hó” című írását, s Hancz Gábortól a „Boldogságból elégtelen” cikket, s rengeteg gondolatot indítottak meg bennem. Én bátran leírom, hogy többnyire boldog vagyok. Nem lehetek mindig, mert néha vannak gondjaim, fáj valamim, vagy izgulok, hogy az unokáim dolgozata jól sikerüljön, a gyerekeim, vagy a férjem szerencsésen hazaérjenek, féltem a testvéreimet, idegesít a sok rossz hír, amelyeket a média közvetít stb. Aztán mindenki hazaérkezik, leülünk beszélgetni, kártyázni, együtt játszani a gépen, sétálunk, megeszik a kedvenc ebédjüket, amit azért főzök, mert azt szeretik, tanácsot tudok adni nekik életük vezetésére, hallgatjuk a két papát, akik mesélnek a katonaságról, vagy bármiről és jókat nevetünk. Én csak ekkor szoktam egy pillanatra elkomorulni, mert arra gondolok, milyen boldog és szerencsés vagyok, s félek, hogy az általam nagyon szeretett embereket elveszíthetem. Akkor is boldog vagyok, amikor beáll valaki a Barbacs klubba, azonnal keresek róla, vagy neki valami ajándékot, elgondolom, milyen emlékem van róla, hogyan nevettünk egymásra valahol. Boldog vagyok, ha látom a volt óvodásaimat, ha hallom, hogy valamelyik révbe ér, izgulok értük, ha valamelyikük házasságával, egészségével baj van, s megnyugszom, ha rendeződnek gondjaik.
Azért látom mi a baj. Az emberek félnek egymástól, a kritizálástól, a megszólástól, a lenézéstől. A rendszerváltást, a demokrácia beköszöntét nagyon sokan félreértelmezték. Azt hiszik, a szabad véleménynyilvánítás azt jelenti, hogy felelőtlenül kritizálhatnak mindenkit. Nincs tisztelete senkinek, nem adják meg a lehetőséget a tévedésre, a helyzetfelismerésre, a begyakorlásra, egyáltalán a megismerésre senkinek. Első látásra leszólni, megbírálni, nevetségessé tenni, kigúnyolni mindenkit. Nincs irgalom, nincs szeretet, nincs tisztelet. Elhíresztelni bárkiről a rosszat, a közvéleményt hol erre, hol arra ráncigálni, mindenkit utálni. 
Nem tisztelnek papot, orvost, óvónőt, tanítót, politikust, semmilyen vezetőt, mert azt hiszik, hogy most nem muszáj, ezért nem kell. Elvárnák ezektől az emberektől a feltétel nélküli szolgálatot, miközben lekezelik őket. Arra nem gondolnak, hogy azért, hogy valaki valahova eljusson, tanulni, nélkülözni, dolgozni kell, még akkor is, ha megvannak az illető alapadottságai. Az a legnagyobb baj, hogy a közvélemény formálóknak, akik az emberekbe elültetik a gyűlöletet, nem kell ronda nyelvükért felelniük. Ez a mostani társadalom mérge, s alapvetően irigységből, felelőtlenségből fakad.