Barbacs Közösségi Oldala

Barbacs Közösségi Oldala hírei

Gion Nándor: A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni

Az a hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett – mondta egy napon gonoszul vigyorogva a kis Burai J. – Most alágyújthatnánk egy csomó szalmával.
Én éppen a hernyókat szedegettem le a ház faláról – rengeteg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eperfákat, a gyümölcsfákat is letarolták, és az ősz beálltával csoportosan másztak a házak falán, hogy télire elrejtőzzenek és begubózzanak valahol a padlásokon –, de most mindjárt otthagytam őket, és azt mondtam:
– Gyerünk, szerezzünk szalmát és gyufát.

Régóta vártam már erre, hónapokig terveztük Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk a postásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgozott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más ember, alig vettük észre: reggel elment széthordani a leveleket, délután hazajött, és a kertben dolgozott, vagy bent a házában, néha leállt beszélgetni az utcabeliekkel, szóval pontosan úgy viselkedett, mint akárki más. Azután változott meg, hogy nyugdíjazták. Inni kezdett, talán mert unatkozott, reggelenként eljárt a kocsmába, dél körül jött haza tökrészegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött, bement az udvarába, rákönyökölt az alacsony deszkakerítésre, fejét kilógatta az utcára, egy ideig dühösen meredt maga elé, aztán úgy állva elaludt. A délutánokat rendszeresen átaludta a kerítésre támaszkodva. Esténként néha-néha elment a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eperfának vetette, és állva aludt, az emberek meg ilyenkor kellemetlenül érezték magukat. Azt mondták, hogy a postásnak a sok italtól tönkrement a mája, a gyomra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben is beteg volt, mindenesetre éjszaka nem mert ágyba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az asztal mellett ülve, az asztalra borulva bóbiskolta át az éjszakákat. Állítólag ezért volt mindig annyira álmos, hogy állva is tudott aludni napközben. Nagyon csúnya volt, ha így elaludt, különösen délutánonként, amikor a fejét részegen kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva fulladozva kapkodott levegő után. Tényleg csúnya volt, és mi ezért határoztuk el Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet utcára lógó fejjel aludni.
Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte össze a kezét, és azt mondta:
– Jót fogunk röhögni. A postás úgy fog táncolni, mintha megveszett volna.
– Ha elkap bennünket, összetöri a csontjainkat – mondtam.
– Nem kap el bennünket – nyugtatott meg Burai J. –, olyan részeg, hogy alig tud lépni.
Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott szétnéztünk, az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel, nyugodtan aludt, régi, piszkos levélhordósapkája egészen a szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leguggoltunk, és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a postás néha horkantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát.
Hátraugrottunk, de nem futottunk el, vártuk, hogy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas lánggal égett a lába körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt, mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga deszkakerítésbe is, segélykérően nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta a karomat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint egy szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta:
– Tudok egy ujjal fütyülni.
Csodálkozva néztünk egymásra Burai J.-vel, ezen még röhögni sem lehetett.
– Mi meg két ujjal tudunk fütyülni – mondta Burai J., és megpróbált vigyorogni.
– Két ujjal mindenki tud – mondta a postás. – De én egy ujjal tudok fütyülni.
– Nem hiszem – mondta Burai J.
A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett.
Leforrázva oldalogtunk el onnan, visszamentünk a házunk elé, és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is fog sikerülni. Így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket, Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta.
– Félreismertük eddig ezt a postást – mondta később. – Szerintem ő volt a legjobb postás a világon. – Akkor nem nyugdíjazták volna – mondtam.
– Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? kérdezte ellenségesen Burai J..
– Nem láttam.
– Hát akkor ne beszélj – mondta. – Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni.
Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai J. pedig utánozni próbálta, de még mindig nem sikerült neki egy ujjal fütyülni.
– Megtanulom, ha beledöglök is – mondogatta dühösen.
Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám.
– Tennünk kell valamit – mondta. – A postás meg fog fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni.
– Mit tegyünk? – kérdeztem. – Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébresszem.
– Tennünk kell valamit – hajtogatta kétségbeesetten Burai J. – Nem szabad hagyni, hogy elaludjon.
– Az emberek között a sarkon is mindig alszik mondtam.
Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötözte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csízek, cinkék, és a megfagyott szalonnadarabot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt.
A postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt a kerítés mellett, de nem aludt el, kimeresztett szemmel bámulta a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füttyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyögést, és nyugodtan csipkedték a szalonnadarabot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonként, fütyörészett a madaraknak, szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap, mert ő komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik is.

forrás: www.sulinet.hu

Címkék: gyerekek postás

Kommentáld!

Hozzászólások

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: