Hogyan engedjük el, akit szeretünk?Fájdalom és bűntudat: ez a két érzés keveredik a hozzátartozóját elvesztő emberben. Gyászolunk, megpróbáljuk feldolgozni a veszteséget, sokszor úgy, hogy nem igazán vagyunk tisztában, hogyan kellene viselkednünk azzal, akit vigasztalni próbálunk, vagy aki minket vigasztal. S bár a halálról gyakran esik szó, ám ez még nem ad valódi segítséget ahhoz, hogy kialakíthassuk az elvesztés 21. századi kultúráját. Szakértővel beszélgettünk. Félünk az elmúlástól. Halálfélelmünk mértékének megbecsülésére Sigmund Freud megfogalmazása manapság is útmutató lehet, miszerint, az „normális”, ha akkor gondolunk az elmúlásra, amikor annak van apropója. Riskó Ágnes klinikai szakpszichológus tapasztalatai szerint ma is az lenne a megnyugtató – s ez a gyerek, a fiatalok ilyen irányú gondolatait is segítené – ha beszélgetnénk az élet értelméről, a veszteségekről, az elvesztésről, különösen akkor, ha a környezetünkben haláleset történik. Még mindig sokan úgy gondolják, nem ildomos elvinni a gyereket a nagymama temetésére, hátha megzavarják az ott látottak, miközben a híradók és a filmek ontják a gyilkosságokat, és a halállal kapcsolatos jeleneteket. Álságos hozzáállás ez, de ez is azt jelzi, nem tudunk mit kezdeni az elmúlással, ha mi is érintetté válunk. 

A gyász feldolgozása. Elengedés

Forrás: MTI-Beliczay László

Amikor még generációk éltek együtt egy házban, de legalábbis egymás közelében, akkor nem vendégségbe mentek egymáshoz a családtagok, hanem részt vettek egymás életében. Az ifjabb nemzedék az idősebbek segítségével tanult meg segíteni, ápolni, gondozni, majd a halott elkísérésében együttműködni. Ez a szakasz észrevétlen, de mélyreható tanulási folyamatként is felfogható. Akinek a gondozásánál tevőlegesen is jelen vannak a családtagok, azt is észreveszik, hogy a betegség folyamata mikor kezd visszafordíthatatlanná válni: ilyenkor a gondolatokban, az álmokban már megjelenik az elvesztés. Eljön az idő, amikor mindenkiben megérik az, hogy elfogadja halál bekövetkeztét: ezután az elengedés is előbb vagy utóbb követi ezt. "Azt tanácsolom mindenkinek, aki ebben a kérdésben érintett, hogy vegyen részt a gondozásban, hiszen ez nagy segítséget jelenthet a bűntudat oldódásában, ami a gyászt nagyon nehézzé teheti" – mondja a szakpszichológus.

A bűntudat olykor olyan esetekben is erős lehet, amikor a hozzátartozó valóban mindent megtett a betegért. Ilyenkor gyakran hangoznak el olyan vádak saját magunkkal szemben, hogy „elvihettem volna még egy orvoshoz, vehettem volna neki drágább gyógyszert, kipróbálhattuk volna még egy terápiát.” Vannak esetek persze, amikor némileg jogos lehet a lelkiismeret-furdalás, de legtöbbször fölösleges önostorozásról van szó, hiszen mindig van egy jobb kórház, egy másik gyógymód: a lehetőségeknek nincs határa" – véli Riskó.

A szakpszichológus szerint azt, hogy ki hogyan gyászol, az határozhatja meg, képes-e érzelmei átélésére és kifejezésére. Köztudott, hogy a férfiak nehezebb helyzetben vannak, hiszen arra szocializálódtak, hogy fojtsák vissza az érzelmeiket. Ez elhúzódó gyászhoz, pszichoszomatikus tünetek megjelenéséhez, vagy valamilyen szenvedélybetegség – leggyakrabban alkoholizmus, gyógyszer, vagy drogfüggés – kialakulásához, vagy felerősödéséhez vezethet. Végre itt lenne az ideje annak, hogy átgondoljuk, hogyan lehetne a gyermekek, különösen a fiúk érzelmi kifejezőkészségét és abbéli bátorságát támogatni, hogy felrúgják végre az évezredes normákat és merjenek sírni, ha valami fáj. Szó szerint és képletesen is.

Hatvanon túli interjúalanyunk néhány hónapja veszítette el a férjét. Nagy baráti körük volt, akikből – ahogy beszélgetőtársunk mondja – áradt felé az együttérzés, de azt a zavarodottságot is érezte, hogy sokan nem tudják, hogyan fejezhetnék ki a részvétüket. „Volt, aki kínosan ügyelt arra, hogy szóba se hozza témát, de általában, a szokásos közhelyekkel próbálták meg elütni a vigasztalást. „Az idő majd mindent megold” és a „tartalmas, szép életet élt” voltak a leggyakrabban elhangzó mondatok, amit ebben az időszakban halottam, bár még ez is jobb volt, mint a feszengő csönd. A legnagyobb segítséget attól a barátnőmtől kaptam, aki minden nap eljött hozzám: ha kellett, meghallgatott, ha kellett, segített a temetés körüli teendőkben. Hagyta, hogy sírjak, de akkor se haragudott, ha alig szóltam hozzá” – meséli Ágnes.

A gyászoló tele van feszültséggel, ezt mindenképpen oldani kell. Többféle módszer is létezik erre: az egyik legegyszerűbb, ha beszélünk a fájdalmunkról. Ez nagy terhet vehet le a vállunkról, ám a zártabb személyiségű embereknek az is jó megoldás lehet, ha leírják, mit éreznek: ez lehet levél az elhunythoz, de lehet naplószerű regisztrálása mindennapoknak, vagy éppen az emlékek megidézése. A szakpszichológus azt mondja, a veszteség feldolgozásának módja mindenkinél kicsit más, és a régi szokásokkal ellentétben – fél évig fekete ruha, fél évig gyászszalag hordása – jóval tovább is tarthat, mint egy év. „Ám ha valaki egyedül - családi és egyéb, működő kapcsolatotokat feltételezve - nem tud megbirkózni a veszteséggel, mihamarabb szakember segítségét kell kérni. Különböző tünetek figyelmeztethetnek a bajra: depresszió, a szorongás tartóssá válása, pszichoszomatikus és egyéb testi tünetek jelentkezése, illetve felerősödése, gyermekeknél a teljesítmény romlása, viselkedési nehézségek – ide a „túlzottan jó” magatartás is beletartozik-, de az is feltűnő lehet, ha elmarad a gyász.  A legnagyobb veszélyt azt jelentheti – s ez akár a korai serdülőkortól előfordulhat –, hogy a szeretett személy elvesztéséhez kapcsolódó dühöt és tehetetlenségérzést önmaga ellen fordítja valaki” – hívja fel a figyelmet a feldolgozatlan gyásztól akár az öngyilkossági kísérletig is eljutó állapotra a szakember.

A pszichiátereknek, pszichológusoknak többféle lehetősége is van arra, hogy oldják a veszteség érzése miatt érzett fájdalmat, bűntudatot: ami közös ezekben, hogy a hangsúly a gyászoló és az elhunyt kapcsolatára helyeződik. Ilyenkor a beszélgetés, vagy éppen a pszichodráma során eljátszott jelenetekben akár soha ki nem mondott érzések is felszínre kerülhetnek: ezek megfogalmazása is segíthet a gyász feldolgozásában. 

Forrás: Medizona.hu