Barbacs Közösségi Oldala

Barbacs Közösségi Oldala hírei

Kim és Krickitt története

Az újdonsült házaspár, Kim és Krickitt Carpenter vidám hangulatban autózott Phoenix felé, hogy a hálaadásnapi ünnepeket Krickitt szüleinél töltsék. Vadonatúj Ford Escortjukban ülve a Cowboysról, az egyetemi baseballcsapatról beszélgettek, melynek Kim volt az edzője odahaza, az új-mexikói Las Vegasban. Velük volt Milan Rasic, Kim segédedzője is.

Este fél hétre járt, szuroksötét volt már, mikor Krickitt átvette a kormányt. Kim, aki megfázott, a hátsó ülésre húzódott, és lefeküdt. Az új-mexikói Galluptól mintegy tíz kilométerre nyugatra teljesen beborított a kipufogógáz füstje egy előttük haladó platós teherautót, mely óránkénti 50 kilométeres sebességgel haladt. Kim arra ébredt, hogy Krickitt rémülten felsikolt, Milan pedig felüvölt: – Vigyázz!
Krickitt a fékbe taposott, megpróbálta balra rántani a kormányt, de összeütközött a teherautóval. Egy kisebb furgon, amely mögöttük haladt, balról belerohant az Escortba. Az autó felröpült a levegőbe, majd megfordulva a tetején landolt, s jó 30 métert csúszott, mielőtt megállt.
Kim a kocsi tetejének préselődött, meg sem tudta mozdítani a lábát, és pokolian sajgott a háta. – Krickitt! – kiáltotta. Semmi válasz.
Nem láthatta, hogy Krickitt fölötte lóg, a biztonsági öv és a kormánykerék fogságában, furcsán kidülledt szemmel, ahogy agyát folyadék árasztja el.
A mentők bő fél óra alatt tudták kiszabadítani Krickittet a fémroncsból. Válságos állapotban lévén, az első mentőautó őt vitte a közeli Gallup egyik kórházába. Utánuk egy másik mentőautó indult Kimmel és Milannal, aki nem sérült meg súlyosan. Krickittet aztán repülőn az albuquerque-i egyetemi klinikára szállították.

Kim Carpenter és Krickitt Pappas 1992 szeptemberében telefonon ismerkedett meg egymással. A huszonhét éves Kim az Új-mexikói Highlands Egyetem vezető baseballedzőjeként rengeteg márkás sportfelszerelést hirdető katalógust kapott. Megakadt a szeme valamin, feltárcsázta a megadott számot, és a kaliforniai ügyfélszolgálaton egy fiatal nő emelte fel a telefonkagylót. Élénk hangjában nevetés bujkált. – Magát tényleg Krickittnek hívják? – ugratta Kim.
A fiatal nő elmondta, hogy valódi neve Krisxan – görög név –, de egyik nagynénje a Krickitt becenevet ragasztotta rá (az angol cricket=szöcske szóból), mert folyton izgett-mozgott.
A következő három hónap során Kim érdeklődése feltűnően megnőtt a sportfelszerelések iránt, de igazán csak akkor jött tűzbe, ha egy bizonyos 23 éves nő vette fel a telefont. Tornász lévén Krickitt sokat tudott a sportról, és őszintén érdeklődött Kim csapata iránt.
Beszélgetéseik hamarosan elmélyültek. Mindketten hívő keresztények voltak, szemükben a házassági eskü megszeghetetlen ígéretnek számított. Minden egyes beszélgetéssel valami újabb szeretetre méltó dolgot fedeztek fel egymásban.
Krickitt 1993 áprilisában elfogadta Kim meghívását, és Új-Mexikóba utazott a csapat egyik mérkőzésére. Két héttel később Kim megismerkedett Krickitt barátaival és szüleivel.
Kim júniusban megkérte Krickitt apjától a leánya kezét, ehhez a formasághoz Krickitt ragaszkodott. – Áldásunkat adjuk rátok – hangzott Gus Pappas válasza.
Akkor Kim Kaliforniába repült, és elment Krickitt lakásához. A tikkasztó hőségben öltönyt és nyakkendőt viselt, és addig ismételgette kiáltva Krickitt nevét, míg a lány ki nem jött az erkélyre. – Szóval, akarod? – harsogta neki Kim.
– Hogy mit? – kiabálta vissza Krickitt, és leviharzott a ház elé. Kim fél térdre ereszkedve egy csokor virágot nyújtott oda neki. – Akarsz egy életre a társam lenni? – kérdezte.
– Igen! – vágta rá a lány csillogó szemmel. – Igen, igen.
Krisxan Pappas és Kim Carpenter 1993. szeptember 18-án örök hűséget esküdött egymásnak Arizonában. Az ifjú pár a mézesheteket a Hawaii-szigeteken töltötte, majd hazatérve szerényen berendezkedtek Kim új-mexikói kis lakásában.

Alig tíz hétre rá Kim döbbenten hallgatta az orvos szavait: Krickitt kómában van, semmire sem reagál. Nem kizárt, hogy az agya is károsodott. Lehet, hogy meghal.
Hajnali öt óra tájban ugyanis Kim, súlyos sérülései ellenére, Albuquerque-be érkezett, hogy meglátogassa a feleségét. Krickitt szájából műanyag cső lógott ki, a fejéhez erősített műszer a koponyaűri nyomást mérte. A mellette levő vasállványon műanyag zacskók függtek, belőlük infúziós folyadék csöpögött átlátszó csöveken át a karjába. Ez nem lehet Krickitt! – gondolta Kim, miközben érezte, a szoba megperdül vele, és minden elsötétedik.
Krickitt edzett szervezete nem adta fel a küzdelmet. Noha még kómában volt, december első hetére már gép nélkül lélegzett. Légimentővel Phoenixbe, a felépülésére legmegfelelőbbnek tűnő Barrow Neurológiai Intézetbe szállították.
A fiatalasszony fokozatosan magához tért a kómából, és három héttel a baleset után a szakorvosok felmérték a szellemi képességeit. Kim izgatottan állt mellette, miközben az orvos kérdéseket tett fel Krickittnek.
– Hol kel fel a nap? – hangzott az első kérdés.
Felelj, drágám! – sürgette magában némán Kim. Krickitt először zavarban látszott lenni, majd magabiztossá vált. – Északon – felelte határozottan.
– Ki most az elnökünk?
– Nixon.
– Hol lakik ön?
– Phoenixben.
Phoenixben lakott ugyanis, mielőtt férjhez ment. Kimben éledezni kezdett a remény. Igen, drágám! Hamarosan hazamegyünk, és minden rendbe fog jönni!
– Ki a férje? – Krickitt kék szeme tétován járt körbe a szobában. Hangja tompa volt, érzelem nélküli, és szavai szíven ütötték Kimet: – Nem vagyok férjnél.
Kim döbbenten botorkált ki a szobából. A folyosón hangosan sírva fakadt. Istenem, segíts nekünk!
Ahogy Krickitt egyre több mindenre tudott reagálni, nyilvánvalóvá vált, hogy a balesetet megelőző egy év teljesen kiesett az emlékezetéből. Elfelejtette a randevúikat, az esküvőjüket, a mézesheteket, sőt azt a rövid időt is, melyet házastársakként együtt töltöttek. Kim Carpenter vadidegennek számított annak a nőnek a szemében, akibe őrülten szerelmes volt.
A következő hónapban a szülei és a barátai gyakran feltették Krickittnek a kérdést: – Ki a férjed?
Ilyenkor látszott, hogy komolyan töri a fejét, majd mintegy fél tucat férfi nevét felsorolta – a tornászedzőjéét, régi barátaiét, az orvosáét.
Kim egyszer levetítette neki az esküvőjükről készült videót. Mikor a kamera Kim arcára tévedt, a férfi halkan megjegyezte: – Ez én vagyok, Kimmer. A lány pedig te, Krickitt. – De Krickitt nem reagált.
Naponta járt gyógytornászhoz, logopédushoz és más kezelésekre. A hajdani tornásznak most újból meg kellett tanulnia járni. Eleinte sután lépett előre a jobb lábával, a balt maga után húzta, de a földről felemelni nem tudta. Megsérült a homloklebenye, mely a személyiséget, az érzelmeket és a döntéshozást irányítja, és a nyelvi és matematikai felfogóképességért felelős fali lebeny is.
Apránként azonban vissza tudott emlékezni a gyerek- és serdülőkorára, majd a főiskolás éveire is. De Kim továbbra is „az a fickó” maradt, egy azok közül, akik tanítják járni, enni és ütővel eltalálni egy labdát.
Krickitt gyakran dühösen és elutasítóan viselkedett vele. – Miért nem mész vissza Las Vegasba? – mondta neki nem is egyszer.
– Mert szeretlek – hangzott Kim állhatatos válasza.
Krickitt 1994 februárjában vissza tudott költözni a szüleihez, és csak ambuláns kezelésekre járt a Barrow Intézetbe. Márciusban Kim megkezdte 500 kilométeres, kimerítő ingázásait: a hét első felében Las Vegasba repült és edzéseket tartott az egyetem baseballcsapatának, a fennmaradó időben Krickittet istápolta Phoenixben.
Az asszonyon néha egyértelműen mutatkoztak a javulás jelei. Egy napon Kim egy labdát dobott neki. Ahelyett hogy nagy ívben eltévesztette volna, Krickitt hajszálpontosan telibe találta. Hirtelen feltörő kacajában Kim hallani vélte a régi Krickittet, akibe egykor beleszeretett.
Akadtak mulatságos pillanatok is. Egyik nap, miután Kim Las Vegasba utazott, Krickitt kijelentette a kezelőorvosának: – Hiányzik nekem az a fiú, aki itt volt. – Amikor hazaért, édesanyja felhívta Kimet, és közölte: – Krickitt beszélni szeretne veled.
Kim teljesen felvillanyozódott, hogy Krickitt gondolt rá. – Hogy vagy? – szólt bele a kagylóba.
– Jól – hangzott a válasz. – De most mennem kell.
Nagyon rövid ideig volt csak képes egyvalamire figyelni, ez a látogatóinak is feltűnt. – Szervusztok, hogy vagytok? Jaj, de örülök, hogy látlak titeket! – majd a következő mondata ez volt: – Hát akkor viszlát.
Krickittnek rengeteget kellett küszködnie zavartságával, céltalan dühkitöréseivel és fizikai fájdalmaival. Kim a Bibliából és az imádságból merített erőt: Istenem, add vissza őt nekem!
Kim és Krickitt 1994. március 12-én látogatást tettek hajdani lakásukban. A parányi nappaliban Krickitt kezébe vett egy fényképet, és kíváncsian fürkészte. Az esküvői képük volt, de neki semmit se jelentett.
Egy hónap múlva Krickitt „hazaköltözött”. Állandó nehézséget jelentett neki az eligazodás a lakásban, tudni, hogy mit hol keressen, és dühös volt Kimre is, amiért az makacsul ragaszkodott a gyógykezelés folytatásához. Mindez heves indulatkitörésekhez vezetett, amelyek egyáltalán nem voltak jellemzők arra a nőre, akit Kim egykor ismert és szeretett.
Az új Krickitt szeszélyes kamaszhoz hasonlított, aki senkinek az érzelmeire nincs tekintettel. A baleset előtt türelem és együttérzés jellemezte, most mindkettő hiányzott belőle.
Megismerkedésük óta először keveredtek heves szóváltásba, és egyik ilyen veszekedésük után Krickitt kiszaladt a lakásból. Kim aggódva járta végig az utcákat, míg rá nem akadt egy gyorsétterem előtt. – Megígérted, hogy nem szaladsz el! – feddte meg keserűen a nőt.
– Semmit sem ígérhetek! – felelte sírva Krickitt, akit a saját furcsa viselkedése szintén kétségbe ejtett.
– Így nem lehet élni! – fakadt ki Kim. – Nem tudom elképzelni magamat nélküled, és téged se magam nélkül, de talán mégis így kellene lennie.
Krickitt egyetlen dologhoz ragaszkodott inaszakadtáig: abban a hitben nőtt fel, hogy a házasság egy életre szól. Ezt ő és Kim még az előtt megígérte Istennek, hogy találkoztak volna. S ha olykor úgy érezték, képtelenek tovább együtt élni, ez az ígéret mégis egymás mellett tartotta őket.
Kim 1995 őszén pszichológushoz fordult. Az egyik beszélgetés során az orvos megkérdezte tőle: – Miért lett szerelmes magába Krickitt? – Kimnek eszébe jutott, mennyi szeretettel és gyengédséggel viseltetett Krickitt iránt az udvarlás idején. Szinte a tenyerén hordozta. Aztán végiggondolta, hogyan viselkedett vele a baleset óta. Mint egy szülő vagy edző. Hirtelen felvillant benne a gondolat: Kezdd újra! Hódítsd vissza őt!
– Van kedved ma este moziba menni? Utána megehetnénk valahol egy pizzát. – Nevetségesnek tűnt, hogy újból udvaroljon Krickittnek, hetente egyszer mégis rendszeresen „randevúztak” valahol.
Megpróbáltak együtt golfozni, de gyakran nem jutottak tovább a második lyuknál. Kimnek meg kellett tanulnia, hogy türelmes legyen, elnéző, és ne kritizáljon. S ha őszintén nevetve azt mondhatták egymásnak: „Nahát! Már a negyedik ütésnél tartunk, és még nem is veszekedtünk!”, sejtették, hogy jó úton haladnak.
Bár Kim komolyan eltökélte, hogy újraéleszti Krickitt iránta táplált szerelmét, fogalma sem volt róla, mindez hova vezet. Krickitt ugyanaz a nő volt, s mégis más. Kim lassan megszerette azt a valakit, akivé lett.
Krickittnek is feltűnt, milyen kedves hozzá Kim, és milyen megértő vele. Érezte, hogy fokozatosan „belenő a szerelembe”, amit úgy jellemzett, hogy „olyan, mint beleszeretni valakibe, csak sokkal jobb”.
Kim pszichológusa felvetette: mi lenne, ha megújítanák a házassági esküjüket?
– Ó, igen! – kiáltotta csillogó szemekkel Krickitt. – De ha esküvőnk lesz, akkor ragaszkodom a leánykéréshez is – tette hozzá.
Így hát 1996-ban Bálint-napon Kim újra fél térdre ereszkedett, és kezében nagy csokor virággal megkérte Krickittet, legyen a felesége.
– Az emberek azt hiszik, azért mentem másodszor is férjhez, hátha visszatér az emlékezetem – emlegeti gyakran Krickitt. – De én elfogadtam, hogy az életemnek az a szakasza örökre kitörlődött.
Az esküvői szertartásra azért volt szükség, teszi hozzá Krickitt, mert „minden asszonynak felejthetetlenné kell tenni ezt a pillanatot”.
Krickitt Carpenter 1996. május 25-én megfogta Kim feléje nyújtott kezét. – Köszönöm, hogy hű maradtál az eredeti esküdhöz – mondta –, és imádkozom, hogy olyan feleséged lehessek, mint akibe hajdan beleszerettél.
Egymás ujjára húzták eredeti jegygyűrűiket. Aztán egymástól teljesen függetlenül és meglepetésként egy-egy másik gyűrűt vettek elő, megpecsételendő ezt a második esküt.
Kim és Krickitt sugárzó arccal léptek ki a kápolna kapuján, majd szeretteik és barátaik körében beálltak, hogy elkészüljenek a második esküvő fényképei. Új élet kezdődött a számukra. Ezt a pillanatot Krickitt örökre az emlékezetébe véste, és féltve őrzi.

Ma a Carpenter család az Új-Mexikó állambeli Farmingtonban, Kim szülővárosában él két gyermekével. Danny 12 éves, LeeAnn 9.
Közös (ön)életrajzukban Kim megírta, hogy Krickitt emlékezetéből végleg kitörlődött az első találkozásuk, a randevúik, majd az esküvőjük emléke.

forrás: http://www.rd.hu/Együtt_jóban_rosszban

Címkék: érdekes történetek

Kommentáld!

Hozzászólások

Tumpechné Ferencz Rozália üzente 11 éve

Tanulságos történet!

Válasz

Tóth Lajosné üzente 11 éve

Ilyen méretű cikket nem lehet feltölteni a fórumba, azért ide teszem, remélem számotokra is rejt tanulságokat ez az igaz történet.

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: