Köszöntés történelme:

Választásom azért esett a köszönés történetének bemutatására és kifejtésére, mert  rossz élményekben van részem nap-mint nap a munkahelyemen. Pedig azok az emberek akik nem köszönnek, nem igazán tudnak kapcsolatot teremteni, beilleszkedi a munkahelyi és valószínű más közösségbe/ekbe sem. Ha a gyerekkoromra gondok, akkor én is nehezen tanultam bele, de anyukám megbeszélte velem ezt a problémát. volt egy titkos jelünk, aminek segítségével rászoktam, beletanultam a köszönésbe.

Sokszor tapasztalom kicsi gyerekeknél, hogy „ezeknek én nem köszönök” ez nagyon aranyos, sok felnőtt nevet rajta, de amilyen édes, olyan káros is. A vidéki emberekben, a külföldi emberekben. még mindig élnek a hagyományok, az odafigyelés és a kölcsönös tisztelet. Szeretem a falusi megszólításokat, köszöntéseket, ahogy bizalommal és segítőkészen fordulnak egymáshoz az emberek. Számtalanszor volt részem abban, hogy külföldön a kirándulóhelyeket, köszöntik egymást az emberek és az idegeneket.

Mindenkit előre üdvözölj – ugyan mit vesztesz vele?

(Ovidius)

Mielőtt rátérnék a köszönés illemtanára, fontosnak tartom megemlíteni, mi is a viselkedéskultúra, mi is az illem. Az illem a társadalmi érintkezés, a jómodor és az udvariasság szabályainak összessége. Létezik írott és íratlan szabálya is, ez utóbbit nevezzük normának. A normák népekre, nemekre, életkorra és nemzeti sajátosságokra tekintettel alakulnak ki. Ezért is nagyon hangsúlyos a másság elfogadása, a kölcsönös tisztelet.

Az illem társadalmilag elvárt viselkedés, melynek megsértése következményekkel jár. Régmúlt időben az illetlenül viselkedőt párbajra hívták, napjainkban kiközösítést, megbélyegzést vonhat maga után. A megfelelő viselkedési forma elsajátítása kisgyerekkorban kezdődik (a szocializáció során), ezért az első közösségnek, a családnak ebben döntő szerepe van. A gyermek nem tesz mást, mint megfigyel és utánoz, így tanulja meg és sajátítja el a helyes cselekedetet. Nem mindegy, milyen nevelésben részesül, milyen szokások alakulnak ki benne (normatív magatartás). Az illemszabály megismerése alapvető követelmény, betartani csak akkor tudjuk, ha életünk része lesz. Mindezt sok gyakorlással tehetjük. Viselkedésünk az évek során folyamatosan változik, formálódik. Más volt az elvárt magatartásforma a századfordulón és más ma.

A mai viselkedéskultúra gyökerei a polgárosodás időszakára vezethetők vissza, mikor a polgárok utánozni kezdték a nemeseket. Átvették az illemszabályaikat, viszont a hivatalos, társasági ceremóniáik egyszerűsödtek. Régen a tánciskolában, táncok tanulása közben sajátították el a szabályokat, hiszen ez számított társasági eseménynek, a társadalmi érintkezés színterének. A modern társadalmakban módosult a tanulás körülménye, új társadalmi színterek jelentek meg: a család, az óvoda, az iskola. Bár ez a folyamat egész életünkön át folytatódik, a legelemibb szabályok (sztereotípiák, melyeket a családtól sajátíthatunk el, ilyen például a köszönés is) megtanulása felnőttként már késő.

A köszönés a legáltalánosabb és leggyakrabban használt érintkezési forma. Egymás üdvözlése, köszöntése ősidők óta létezik. Talán ez volt a legelső illemszabály, amit az ember kitalált, megalkotott. A köszönésnek ezért kiforrott szabályai vannak. Történhet utcai találkozáskor, látogatás alkalmával, hivatalos fórumon. Az utcán köszönéskor megállunk egy szóra, illik kezet is fogni. Ügyeljünk a kesztyűre: nem kötelező, de illő lehúzni. Köszönni sokféleképpen lehet és kell. Máshogy köszönünk érkezéskor, máshogy távozáskor, másként üdvözöljük az ismerőst és az idegent is. A köszönésben nincs semmi ördöngösség, ám még ezt a mindennapi műveletet is beidegződött szokások irányítják. A szóbeli megnyilvánulást rendszerint követi egy testbeszédes jelzés is, mint például a kalapemelés vagy a kézfogás.

A szóbeli köszönés minden kultúrában jelen van, legtöbbször jókívánságunkat fejezzük ki vele. Egyben a tiszteletadást is megmutatja: észrevettelek, ezért köszöntelek. Rendszerint a napszaknak megfelelően köszöntjük a másikat. A ’Jó reggelt!’, ’Jó napot!’, ’Jó estét!’ és ’Jó éjszakát!’ után illendő a ’kívánok’ szót is hozzátenni. Itthon elterjedt köszönés a ’kezét csókolom’. Leginkább az Osztrák-Magyar Monarchia területén terjedt el, a századelőre volt leginkább jellemző. Napjainkban a családon belül a nagyszülőknek köszönünk így, valamint a gyerekek serdülőkorig köszönnek ekképpen a felnőtt nőknek. „Az alárendelt köszön elsőnek, a fölérendelt kötelezően válaszol.”[1] Tehát a férfi köszön előre a nőnek, a fiatal az idősebbnek, a beosztott a vezetőnek és a diák a tanárnak.

Köszönni nem is olyan egyszerű, nem mindenkinek köszönünk egyformán. Fontos kérdés: tegeződjünk, vagy magázódjunk? „A tegezést csak a nő, azonos neműek között pedig a fiatalabbal szemben az idősebb ajánlja fel. Még a nagyon eltérő rangkülönbség sem engedi meg, hogy a férfi kezdeményezzen tegeződést nővel szemben. A felajánlott tegezést viszont sértés nem elfogadni, tehát vissza kell tegezni.”[2] A magyar nyelvben a tegezés volt az általános, az úr tegezte a szolgáját és viszont, természetesen a felfele járó tiszteletet megadva. A magázás a XVI. században kezdett elterjedni német mintára. Az ’ön’ és a ’maga’ a még régebbi ’önmaga’ szó kettéválásából keletkezett, melyből az udvariasabb, hivatalosabb változat az ’ön’ használata. Idegeneket mindig magázva szólítunk meg. Megszólítás lehet az ’Asszonyom’, az ’Uram’, fiatal nő esetén a ’Kisasszony’, fiatal férfinél pedig a ’Fiatalember’. A hivatali életben a rang és utána az úr vagy az asszony megszólítás a bevett szokás, például ’igazgató úr’. A múlt századra jellemző megszólítás volt a ’tekintetes’, ’méltóságos’, a ’kegyelmes’, az ’őnagysága’ vagy a ’kiskegyed’. Ennek a rangokat és címeket komolyan vevő társadalomnak az volt az előnye, hogy tudták, kit hogyan kell szólítani. Régimódi köszönés a ’Tiszteletem!’, az ’Adjonisten!’ – amire a válasz a ’Fogadjisten!’-, az ’Alázatos szolgája!’. A mai magyar parasztcsaládokban még mindig gyakori a magázódó forma.

A tegeződő köszönés a középkori latin servus humillimus sum (legalázatosabb szolgája vagyok) mondatból származik, ebből alakult ki a ’szervusz’ köszönésünk. Jelentésétől eltérően nem megalázkodást takar, hanem tegeződése miatt barátságot fejez ki. Kialakultak ennek tájnyelvi változatai, például a székelyeknél ’szerusz’. Hajdú-Bihar Megyében a nagyszüleim is ezzel a kifejezéssel köszöntötték egymást. A tegező köszönés mai modernebb, de illő formája a ’szia’. Illetlenség viszont a - főként külföldi nyelvekből átvett és leginkább a fiatalok körében kedvelt – ’hello’, ’hi’, ’chiao’, ’tschüss’ használata. A tegezést magán jellegű kapcsolatainkban használjuk.

A köszönés egyéb formája lehet még a foglakozáshoz tartozó köszönés (bányász: ’Jó szerencsét!’), a vallásos köszönés (’Dicsértessék!’). Jellegzetes köszönésük van a fegyveres erőknél szolgálóknak (’Erőt, egészséget!’) valamint a cserkészeknek (’Légy résen!’).

A verbális üdvölés gyakori kiegészítője a non verbális kommunikáció, többek között a kézfogás, a kézcsók és a kalapemelés, a tisztelgés. Ezekről írnék néhány érdekességet. A kézfogás az egyik legrégebbi üdvözlési forma. Azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy megmutassák, nincs náluk fegyver, békés szándékkal közelednek. Ezt igazolja egyik szólásunk: „Itt a kezem, nem disznóláb”. Kevesen tudják, hogy régen a pisztolyt hívták gúnyosan disznólábnak. Más kultúrákban is a fegyvertelenségre utal a szívre tett kéz, vagy az összekulcsolt, keresztbe tett kar. Természetesen a kézfogásnak is vannak szabályai: mindig a fölérendelt nyújtja először a kezét, az alárendelt pedig elfogadja azt. A kézfogás nem tart sokáig. A felajánlott kézfogást el nem fogadni nagyon sértő.

A kézcsók eredetének megvizsgálásához a feudalizmus koráig kell visszatekintenünk. A spanyol udvarból terjedt el, a hűbéres csókolt kezet a királynak. Ez az üdvözlési forma természetesen nem kötelező, viszont kedves formája annak, amikor a férfi köszönti a nőt. A kézcsók valójában már nem igazi csók, csak egy jelkép. Jelentősége napjainkban az egyházi méltóság elismerésében van, a pápának csókolnak kezet. Fontos kivétel, hogy a királynőnek és a királyi család hölgy tagjainak nem szabad kezet csókolni!

Kalap viselése esetén a köszönéssel együtt meg szokták emelni a kalapot. Ez is egy régebbi köszönési forma, manapság a férfiak ritkán hordanak kalapot. Ezt is már csak falun figyelhetjük meg, ott viszont még ma is szokás. Hogy melyik kezünkkel emeljük meg a kalapot? A távolabbi kézzel szokás, és illik hozzá bólintani is. A nőknek ennél sokkal egyszerűbb a helyzetük: nekik nem kell a kalapjukat megemelni, csak a fejükkel bólintanak és mosolyognak a köszönéshez. E szokás legmélyebbi gyökerei a rabszolgatartó társadalomban keresendők. Az alsóbbrendűek úgy fejezték ki tiszteletüket, hogy ruhátlanul vagy részleges meztelenséggel jelentek meg az előkelők színe előtt. Egy nyugat-afrikai néger népnél a ruhafellebbentés együtt járt a kalap levételével. A mai köszönést kifejező kalapemelés ennek az ősi szokásnak a maradványa.

A katonák köszönés nélkül is tudják üdvözölni egymást: ez a tisztelgés. Valamikor a harcosok sisakot viseltek, amely teljesen eltakarta az arcukat. Amikor találkoztak, felemelték a sisak rostélyát, így mutatták meg az arcukat. Ez a mozdulat maradt meg a tisztelgésben.

Ha rövid időn belül többször találkozunk, másodszor már nem kell köszönni. Ilyenkor elég lehet egy mosoly, egy fejbiccentés. Ez alól kivétel az egyenruhában történő szolgálati tisztelgés.

Elköszönéskor, távozáskor az ismételt találkozásra illik utalni a köszönéssel. Erre a legmegfelelőbb és legelfogadottabb a ’Viszontlátásra!’. Rövidebb változata, a ’Viszlát!’ a zsargonban használatos: bizalmaskodó, nem illendő. Kórházban viszont nem illik azt mondani, hogy ’Viszontlátásra!’, inkább alkalmazzuk a ’Gyógyulást kívánok!’ vagy a ’Minden jót!’ formulát. Vidéken ez utóbbi mellett gyakori búcsúzási fordulat az ’Isten vele!’ és az ’Áldja Isten!’

Nagyon fontos a köszönéskor a kapcsolat létesítése és fenntartása, ezért mindig nézzünk a másik szemébe, egy picit bólintsunk, és ne felejtsünk el mosolyogni. Nem illik cigarettázva vagy zsebre tett kézzel köszönni. Nagyon illetlen dolog nem köszönni és a köszönést nem fogadni. „Ha ezt valamilyen oknál fogva elmulasztottuk, legközelebb elnézést kell kérnünk az érintettől, mulasztásunk különben sértés lehet. A köszönés az udvariasság követelménye, de a visszaköszönés már mindenkinek a legelemibb kötelessége. Csak illetlen ember vét ez ellen.”[3]

Összefoglalás

Amint láthattuk, tényleg nem is olyan egyszerű köszönni. Néha egy-egy szituációban nehéz eldönteni, mit is kellene tenni, kinek kellene előre köszönni és legfőképpen hogyan. De aki ismeri az illemszabályok köszönésre vonatkozó részét, és megfelelő neveltetésben részesült, annak a számára nem lehet gond, hogyan is viselkedjen. Sajnos a globalizáció következményeként elveszítjük a ránk jellemző szokásainkat, hagyományainkat, és elsősorban a tengerentúlról átvesszük azokat a laza viselkedési módokat, melyek nem feltétlen illőek. Napjaink rohanó világában kezd feledésbe merülni az illem. Úgy tűnik, mintha ez már régimódi lenne, nem divatos és modern, éppen ezért mellőzzük is napjainkból. Pedig az, hogy hogyan viselkedünk, mindent elárul rólunk.

 Írta:

Marosvölgyi Klára