A kendőzést harmadnapra határozták. A közbeeső nap csakhamar eltelt, s az öreg Súgár Mihály uram ő kegyelme csendes házánál, nagyszerü sürgés-forgás vala látható.

A tágas konyhában vidáman pattogott az ölfa, s a pattogó tűz lángja mellett piros pozsgás középkoru asszonyok sütkéreztek, gonddal ápolva a tüzet; s figyelmesen nézegetve a különféle sülteket, mellyek a terjedelmes padkán elhelyezett lábasokban, s a főtűz előtt feketélő nyársakon piroslottak.

A nagy szobában a falu birái, eskütt emberei, s jobb gazdái elmélkedtek a falu ügyes-bajos dolgairól a zamatos egri bor mellett; a hátulsó szobában pedig a falusi fiatalság enyelgett egymással, most az egyszer illő tisztességgel, a mint is ezt a hely méltóságos volta követelte.

Már a hivatalosak mind jelen voltak, csak Villám Bandi, s az öreg Ferencz gazda hiányoztak. Végre ezek is megérkeztek. Ekkor még az utczán ácsorgó gyerekek is becsődültek a szobába, a ki pedig be nem fért, az a ház ablakán dugta be fejét, s onnan nézte a kendőzés sajátságos szertartását.

A szobában a falu bolondja is helyet foglalt.

A falu bolondja egy vaskos termetü ember volt, s mintegy negyven éves lehetett. Asszonyinget viselt, s válláról rendkivül rongyos fekete guba lógott lefelé, egész a lábáig, mellyet csatos czipő boritott. Zsirfoltos magastetejü fehér kalapja tele volt raggatva bazsarózsákkal, pávatollakkal, s különféle kopott czafrangokkal.

A mint a bajusztalan Misi a szobában megjelent, a társaság kaczagásra fakadt, s midőn a hangos vigyorgás lecsendesedett, az öreg számadó juhász, igy kezdette alkalmi vesezetét:

„Egy gyönyörüséges napon,
Villám Bandi az erdőben,
Hófehérségü galambot,
Vett észre a kék felhőben.
A kis galamb mellé repült:
Piros rózsás csipkefára,
Csipkefáról a vállára,
Onnan a szive tájára.
Villám Bandi a galambot,
Megkedvelte, megszerette,
Szive vérével itatta,
Boldogságával etette.
Czirógatta, csókolgatta,
Mig a hófehér galambka,
E sok kedves, e sok édes
Csókokat megsokallotta.
S a minthogy megsokallotta,
Összecsapta fehér szárnyát,
Felvillant a levegőbe,
S ottan hintázgatta magát.
Hintázgatta, hintázgatta,
Villám Bandit csalogatta,
Azután repülni kezdett,
Itt repült a falu felett.
Lerepült e ház végére,
Onnan a ház ereszére,

Az ereszről, az udvarra,
Itt kell lenni annak fogva.
Gazda uram! jámbor uram!
Istenfélő nemes uram!
Adja nekünk e galambot,
Hogy ha a kend házában van.
E kis galamb gyönyörüség,
Jóságos földi üdvösség;
Villám Bandi jábor legény,
Nagyon megérdemli szegény,
Az a fehér galamb pedig,
Végképen elkeseredik,
Ha a Bandié nem lehet,
Kit olly nagy igazán szeret.
Lemond a földi életről,
Földnek minden gyönyöréről,
S magányos veréb módjára,
Hervad el kalitkájába.
Gazda uram! jámbor uram!
Istenfélő nemes uram!
Ez a galamb, a kend lánya,
Öreg élte gyöngyvirága,
Adja nekünk a virágot,
Hagy ismerje e világot,
A világ legszebb áldását:
Az emberiség forrását.”

E sajátságos rigmus után, Sugár Miháyl uram ő kegyelme vette fel a beszéd fonalát, s az előbbi versezetet, következőleg folytatta:

„Az a kedves fehér galamb,
Öreg éltem gyöngyvirága,
Itt eped a kályha mellett,
Most is harmatos orczája.
Nagyon beteg, nagyon szeret,
Ámde erről ő nem tehet:
Isten adta a szerelmet,
E gyönyörü szép gyötrelmet!
Isten adta, ő akarja:
Hogy azt itt szépen bevallja;

Ne sirj lyányom, gyöngyvirágom,
Helyetted inkább bevallom.
Szereti ő Bandi juhászt,
Nem is szerethetne ő mást;
Ha tehát nagyon szereti,
Adjon czifra kendőt neki,
Benne tallért ragyogósat,
S boruljon a kebelére:
Illik rá, mint nap az égre!”

Most egy hófehér ruhába öltözött hajadon lépett a szobába, rózsakoszoruval szőke haján, s virágos porczellán tányérral kezében, mellyen mesterségesen kivarrott kendő fehérlett.

Súgár Kata nagy megindulásában még mindig ott sirdogált a kályha mellett, s angyali szelidséggel tartotta kezét, szép jegyese kezében.

Sugár Kata! kedves hugom – szólalt fel az öreg számadó juhász; – menj csak ki kedves galambom; hozzál csak egy pohár vizet.

Súgár Kata kiment a konyhába, s nemsokára a kívánt pohár vizzel visszatért, s azzal a kérőt szép tisztességgel megkinálta.

– Nem kell nekem, édes huhom; – beszélte az öreg juhász; – Nem azért küldöttelek én ki, mintha a vizben telnék gyönyörűségem, hanem csak azon okból, hogy lássa mindenki, miképen az én szép választottam ollyan egyenes, mint a nádszál, s ollyan deli, mint egy szarvas. Miután tehát az irigység sem találhat hibát benned, használd azt a fehér kendőt szived érzése szerint. Add azt át Villám Bandinak, ha tudniillik ugy akarod, mint ő.

Súgár Kata a kendőt Bandinak átadta, Bandi pedig boldogitó érzelmek között tűzte keblére a kedves jegyet.

Midőn a kendőzés megtörtént, a falusi fiatalság között eltitkolhatatlan zúgás vala hallható, sőt még a zöld cserepkályha mellett vigyorgó Misi is morgott.

Mindenki sajnálta Katát, kit egykor álmaiba szőtt, s mindenki irigyelte a daliás vőlegény szerencséjét, még az az eszeveszett bibircsos képű bolond is, ki mint a többi legény, elég kába volt reményleni, hogy e ritka mélységgel érző leány szivét előbb-utóbb megnyerheti.

Az öregek – daczára a ritkán élvezett lakmározásnak, s ama számtalan felkortyantott pohár egrinek, sehogy sem tudtak felvidulni. Mindenki szerette volna Katát, vagyis inkább a Kata örökségét, – melly biztos számitás szerint lehetett vagy huszonötezer forint váltó czédulában – az ő fiának biztositani. Most pedig minden reménynek vége! – E meggyzőződéssel borongott tehát a társaság nagy része, csak Illom Peti kaczagott magában, ki nagy szégyenében leginkább hasonlitott a főtt rákhoz.

– Jól van jól! – morogta magában; csak beszéljetek! majd meglátjuk még, hogy hány zsákkal telik.

E szavaknál görcsösen megragadta nehéz fokosát, s a pisze orru, kis szemű, gazdag gőgös paraszt, olly indulatosan nézett a mosolygó vőlegényre, mintha meg akarta volna enni.

Mintegy öt percz mulva Bandihoz lépett, ki merengő szép jegyese patyolat kötőjével játszadozott, s annak gunyos mosolygás között ezt mondotta:

– Adjon Isten sok szerencsét, hires Bandi! Adjon Isten nagy hosszu életet, csillagos öcsém, szivemből kivánom! – Neked meg, Kata hugom, sok tűröm virágot a csillagos Bandihoz, kiért minden fehércseléd majd elájul. – Bandi öcsém fura legény, mint az idő: hozzá szokott a változandósághoz. De igy van az, ha szép a legény; ha minden leány szivesen hagyja magát általa elcsábittatni. – No jó éjszakát szegény hugom! Jól aludjál, jót álmodjál, okosat álmodjál!!

E szavak után nagyot kaczagott, s azután a szobából magát nagy kényesen kilógázta.

– Istenem! de tökéletlen ember ez az Illom Peti; – susogta a szép leányka szemlesütve; – még össze se kerültünk, s már is elakarja hinteni közöttünk a szerencsétlenséget. Azt akarja: hogy féltsem Bandit, s bánatomban meghaljak. – Azt akarja: hogy lemondjak kegyelmedről. De én nem hiszek neki. Azért is soha se busuljon kegyelmed; ismerem már én kegyelmedet, s hiába mázolják be előttem jó arczát a rosz emberek.

– Nem busulok én, szép gyöngyvirágon, hanem csak sajnálkozom e felett az Illom Peti felett, kit az igazságos Isten egykoron, bizonyára nagyon sulyosan meg fog verni.

E pillanatban felzendült a szép Rákóczy-induló; hat vályogvető czigánymesterember huzta ezt összesen kilencz huron; még is olly szép, olly lelkesitő vala, hogy az emberek arczai kipirultak, s kebleik emelkedni kezdettek.