KORMÁNYZÓVÁLASZTÁS

Néhány hónappal ezelőtt kormányzónak jelöltek a nagy New York államban, hogy a Függetlenségi Párt zászlaja alatt felvegyem a harcot Mr. T. Smith-tel és Mr. Blank J. Blankkel. Valahogy úgy éreztem, hogy egy előnyös tulajdonságom feltétlenül van a fentebb említett urakkal szemben, - mégpedig tiszta jellemem. Az újságokból világosan látható volt, hogy elmúlt már az az idő, amikor ők még esetleg tudhatták, mit jelent az: becsületes nevet viselni. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi években mindenféle szennyes bűnnel összecimboráltak. De ugyanakkor, amikor büszkélkedtem a hiremmel, s titokban örültem neki, a kényelmetlenségnek valami iszapos mellékága kavarta fel boldogságom mélyeit, zavart, hogy nevemet ezekkel az emberekkel együtt emlegetik mindennapos szócsatákban. Egyre nyugtalanabb lettem. Végül is megírtam nagyanyámnak a dolgot. Gyorsan, és élesen válaszolt:

    Soha életedben nem tettél semmit, amiért szégyenkezned kellene... semmit az égvilágon. Pillants az újságokba... pillants beléjük, és értsd meg, miféle jellem Smith úr, és Blank úr, s aztán ám lásd, le akarsz-e süllyedni az ő színvonalukra, s hajlandó vagy-e velük együtt fellépni a nyilvánosság színpadán.

Mintha eltalálta volna a gondolatomat! Egy szemhúnyást sem aludtam aznap éjszaka. Mindazonáltal mégsem léphettem vissza. Teljes bizalmat élveztem, s tovább kellett folytatnom a harcot. Amint reggelizés közben kedvetlenül nézegettem az újságokat, egy cikkecskén akadt meg a szemem, s őszintén mondhatom, soha életemben nem voltam még ennyire zavarban.

    HAMIS ESKÜ. Most, hogy Mr. Mark Twain, mint kormányzójelölt a nép elé lép, talán hajlandó lesz magyarázatot adni, hogyan ítélték el a kokinkínai Wakawakban 1863-ban harmincnégy tanú terhelő vallomására hamis esküért, amely hamis esküvel el akarta rabolni egy szegény bennszülött özvegynek, s tehetetlen családjának soványka banánföldjét, egyetlen létalapját és támaszát kifosztottságában, és elhagyatottságában. Mr. Twainnek kötelessége magával, és a nagy néppel szemben, amelynek szavazatait kéri, hogy az ügyet tisztázza. Vajon megteszi-e?

Azt hittem, lerogyok az álmélkodástól. Ilyen kegyetlen, szívtelen vád! Sohasem voltam Kokinkínában. Sohasem hallottam Wakawakról! Nem tudtam, mit tegyek. Dühös és tanácstalan voltam. A nap elszaladt, s én nem csináltam semmit. Következő nap ez állt az újságban... több:

    FONTOS. Megjegyezzük, hogy Mr. Twain feltűnően hallgat a kokinkínai hamis esküivel kapcsolatban.

N. B. A választási harc további szakaszaiban ez az újság csak mint »a Becstelen Esküszegő Twain«-t emlegetett.

Utána jött a Gazette, a következővel:

    FELVILÁGOSÍTÁST KÉRÜNK. Meg méltóztatja-e magyarázni az új kormányzójelölt polgártársainak (akik szerencsétlenségükre rá akarnak szavazni) a következő kis epizódot: Montanában a jelölt lakótársai időről időre apró értéktárgyakat veszítettek el, míg végül is, - miután mindeme tárgyakat hiánytalanul megtalálták Mr. Twain zsebeiben vagy »poggyászában« - (vagyis az újságpapírokban, amelyekbe cókmókját csomagolta) - úgy érezték, hogy saját javára barátságosan figyelmeztetniük kell, azért hát bekátrányozták, tollbaforgatták és felültették egy palánkra; majd pedig azt tanácsolták neki, hagyja egyszersmindenkorra üresen azt a helyet, amelyet a táborban elfoglalt. Vajon megteszi-e?

Láttak már ennél eltökéltebb rosszindulatot? Soha életemben nem jártam Montanában.

(Ezután a Gazette mindig csak így beszélt rólam: »Twain, a Montanai Tolvaj«.)

Most már aggódva vettem kézbe az újságokat, - a vágyva-vágyott takarót emeli fel így az ember, ha valami azt súgja neki, hogy csörgőkígyó lapul alatta. Egyik nap a következőkre bukkantam.

    HAZUGSÁGON ÉRTÜK. A Five Points-i Michael O'Flanagan Esq. és a Water Street-i Mr. Snub Rafferty, Mr. Calty Mulligan közjegyző által hitelesített esküje alapján bebizonyosodott, hogy Mr. Mark Twainnek azon aljas állítása, amely szerint nemes zászlóhordozónknak, Blank J. Blanknek a nagyapját útonállásért felakasztották, szennyes és arcátlan hazugság, s minden ténybeli alapot nélkülöz. A becsületes emberek szíve elszorul, amikor látják, milyen szégyenletes eszközök segítségével akarnak egyesek politikai sikereket elérni, s megtámadják a halottakat a sírban, megszentelt neveiket rágalommal mocskolják be. Ha arra gondolunk, mekkora gyötrelmet okoz ez a nyomorult aljasság az elhunyt ártatlan rokonainak, és barátainak, kedvünk volna felizgatni a háborgó, és sértett közönséget, hogy gyűljön össze, s álljon törvénytelen bosszút a rágalmazón. De nem! Átadjuk őt a marcangoló lelkiismeret gyötrelmeinek (bár, ha a szenvedély úrrá lesz a közönségen, s az vak dühében testileg bántalmazza a rágalmazót, azt hisszük, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egyetlen bíróság sem vonhatja felelősségre, egyetlen törvényszék sem ítélheti el a tett elkövetőit.)

A zseniális zárómondat éjszaka sürgősen kiugrasztott az ágyból, ki a hátsó ajtón, mig a »háborgó, és sértett közönség« az elsőn tódult be, jogos felháborodásában összezúzva minden útjábakerülő bútort, és ablakot, s elmenetelekor magával víve minden mozdítható értéket. És mégis, a Szentírásra tett kézzel merek esküdni, hogy sohasem rágalmaztam meg Mr. Blank nagyatyját. Mi több: sohasem hallottam vagy beszéltem róla mindeddig.

(Futtában megemlítem, hogy a fentebb idézett újság attól kezdve mindig így hivatkozott rám: »Twain, a Hullagyalázó.«)

A következő újságcikk, amely magára vonta figyelmemet, így hangzott:

    ÉDES KIS JELÖLT. - Mr. Mark Twain, aki a Függetlenségi tömeggyűlésén tegnap este kártékony beszédet akart mondani, nem érkezett meg időben. Háziorvosa táviratában azt állította, hogy egy csavargó társaság leütötte s a lába két helyütt eltört, - a beteg nagy gyötrelmek közt fekszik ésígytovább ésígytovább, és egy csomó hasonló fecsegés. A Függetlenek megpróbálták nagynehezen elfogadni a nyomorúságos kibúvót, s úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi okozta valójában, hogy ez az alak, akit ők zászlóvivőjüknek neveznek, nem jelent meg. Tegnap este egy bizonyos férfiút láttak betántorogni Mr. Twain szállodájába, a legállatibb részegség állapotában. A Függetlenségi Pártnak elmulaszthatatlan kötelessége bebizonyítani, hogy ez az ittas barom nem Mark Twain volt. Végre megfogtuk őket! Most nem csürhetik-csavarhatják a dolgot. A nép hangja mennydörögve kérdi: »Ki volt az az ember?«

Egy pillanatig hihetetlen volt, teljességgel hihetetlen, hogy valóban az én nevemet fogták párba ezzel a becstelen gyanúval. Három hosszú év múlt el fejem fölött, amióta bárminemű sört, bort, pálinkát vagy likőrt ittam utoljára.

(Nagy hatással voltak rám ezek az idők; bizonyítja az is, hogy figyelembe sem vettem, amikor az újság következő száma bizalmasan »Mr. Delirium Tremens Twain«-nek nevezett - ámbátor tudtam, hogy ettől kezdve egyhangú hűséggel így fog emlegetni örökkön örökké.)

Közben a névtelen levelek egyre szaporodtak mindennapi postámban. Ez volt a szokásos forma:
    Mi van az örekasszonyal, akit lerukktál a lakásod lépcsőjén, migor koldult?
                                                                                                               SANDA JANDA

És ez:
    Csinált egypár balhét, amikről senki nem tud, csak én. Jobb, ha kiguberál néhány dolcsit, maga látja hasznát, különben hallani fog az újságokban
                                                                                                         HANDY -ANDY-től

Láthatják, miről van szó. Kívánságra folytathatom, míg az olvasó csömört kap.

A legfőbb köztársasági lap hamarosan nagyarányú vesztegetéseket »bizonyított« rám, s a vezető demokratapárti lap súlyos zsarolási ügyet varrt a nyakamba.

- (Ilyenformán két további nevet szereztem: »Twain, a Piszok Korrupt Csibész« és »Twain, a Fertelmes Zsaroló«.)

Közben olyan óriásira nőtt zsivaj követelte a »választ« az ellenem felhozott szörnyű vádakra, hogy pártom vezetői, és hírlapszerkesztői azt mondták, politikailag tönkre fogok menni, ha tovább hallgatok. Mintha még sürgetőbbé akarná tenni kelésüket; másnap a következő cikk jelent meg az egyik lapban:

    ÜGYELJETEK RÁ! - A függetlenségi jelölt még mindig hallgatásba burkolózik. Nem mer beszélni. Minden vádat bőségesen rábizonyítottak, s ő ékesszóló hallgatásával ismételten jóváhagyta őket. Most már végérvényes az ítélet. Függetlenségiek, tekintsetek a jelöltetekre! Nézzétek meg a Becstelén Esküszegőt, a Montanai Tolvajt, a Hullagyalázót! Figyeljétek a Testetöltött Delirium Tremens-t! A Piszok Korrupciós Csibészt! A Fertelmes Zsarolót! Meredjetek rá, - mérjétek meg jól, - s aztán mondjátok meg: odaadhatjátok-e tisztes szavazatotokat ennek az alaknak, aki ocsmány bűneivel a minősítéseknek ezt a szörnyű sorozatát érdemelte ki, és nem meri kinyitni a - száját, hogy egyet is letagadjon!

Nem lehetett kikászálódni belőlük, így hát nekiültem, hogy »választ« szerkesztek egy csomó alaptalan vádra, alantas, gonosz piszkolódásra. De nem jutottam a dolog végére, mert másnap reggel az egyik lap új szörnyűséggel, új rágalommal állott elő, és súlyosan megvádolt, hogy felgyújtottam egy bolondokházát lakóival egyetemben, mert elfogta házam elől a kilátást. Ez valósággal rémületbe ejtett. Azután azzal vádoltak, hogy megmérgeztem a nagybátyámat a vagyonáért, s erélyesen követelték, hogy a sírt nyissák ki. Ez az őrület szélére vitt. Tetejébe megvádoltak, hogy mint gondnok, fogatlan, hasznavehetetlen rokonaimmal töltöttem meg a lelenckórház élelmezési hivatalát. Haboztam, egyre haboztam. Végül a rámzúdított szégyenletes hajsza jogos, és méltó csúcspontjaképpen kilenc különböző színű, és rongyosságú kisgyereket tanítottak be, hogy egy gyűlésen az emelvényre rohanjanak, átkarolják a lábamat, és papának nevezzenek.

Feladtam a harcot. Letettem a zászlót, és visszavonultam. Nem feleltem meg a kormányzóválasztási hadjárat követelményeinek New York államban, így visszaléptem a jelöltségtől s lemondó nyilatkozatomat keserű szívvel eképpen írtam alá: »Maradtam tisztelettel, valaha becsületes ember, ma azonban MARK TWAIN, B. E., M. T., H. GY., D. T., P. K. CS., és F. ZS.«