1955-ben súlyos balesetet szenvedtem.

Második lánygyerekként születtem bele a családomba 1950-ben. Ezt azért fontos megjegyezni, hogy az összefüggések megvilágosodjanak.

Már ekkor az idősebbik öcsém is betöltötte második életévét. Nővérem szívesen időzött nagyszüleinknél, de engem addig nem lehetett elmozdítani Anyám mellől, ezért elkezdték a „leválasztásomat” a nagyszüleim, akik Rábacsanakon laktak. A szüleim a baleset idején már nem voltak ott, hanem itthon, Barbacson. Én nem akartam ott maradni, direkt rosszalkodtam, hiába kértek, hogy ne ugráljak, addig szertelenkedtem, míg feldőlt velem a szék, s arccal nekiestem a lemezvágó ollóval frissen vágott lemeznek, ami a számtól a fülemig kettévágta az arcomat, teljesen még a fogínyem is megsérült kicsit. Fülig ért egyik oldalon a szám.

1955 tele különösen kemény évszak volt. Ezen a februári délelőttön éppen az ereszig ért Rábacsanakon is a hó, alig tudták kiásni a bejáratokat. Orvos csak a négy kilométerre lévő faluban, Egyeden élt legközelebb. Szállításra csak egyetlen jármű jöhetett szóba, a lovas szán. Ha az orvosért mennek előbb, elvérzek, ezért lovakat, lovast és szánkót kellett szerezni. Az ápolásom sem kezdődött meg egyszerre, mert nagyanyám sokkot kapott, nagyapám és nagybátyáim először őt kezdték ápolni, mert a szíve nem volt erős, különben sem tudták mit csináljanak velem. Nem sírtam. Volt egy hófehér lavór a hokedlin, amiben tiszta vizet tartottak, afölé hajoltam, s néztem, hogyan folyik a vérem a vízbe, hogyan válik szép pirossá a mosdótál tartalma. A kedvenc nagynénémhez rohantak, aki megszervezte gyorsan a szállításomat. Bebugyolálták a fejemet lepedőkbe, aztán elindultunk. Most is emlékszem milyen érdekes volt, hogy az ereszek magasságában utaztunk, s láttuk a háztetőket.

Telefon nem létezett, még az sem volt biztos, hogy otthon lesz az orvos, akit úgy emlékszem, Dr.Gasztony Lászlónak hívtak, s fel is fogom kutatni, él-e még. Szerencsére otthon találtuk, sőt nem csak egyedül, nála vendégeskedett egy sebész barátja. Ketten megműtöttek engem, belül bevarrták, kívül összekapcsozták az arcom. Tökéletesre sikerült, a seb is, a szám is, mert nem ferdült el. Viselem egész életemben az emléket a szívemben és az arcomon is.

Szegény szüleim a nagy tél miatt nem tudtak Csanakra jönni, nagybátyám eljött valahogy Barbacsra, de nem merte megmondani, mi történt velem. Rossz érzésük volt, nem hitték, hogy ilyen nyugodtan elvagyok, apukám elbiciklizett a harmadik hét végén. Már a gyerekekkel játszottam az udvaron bekötözött fejjel. Meglátott, felültetett a biciklire, s azonnal hazahozott.

Mi a tanulság? Talán semmi, de most megpróbálok mindent, hogy a nyomára jussak annak a két csodálatos doktornak, és kifejezem majd valahogy a köszönetemet.