Hogy a rengeteg fia nem afféle szilaj alföldi betyár volt, ki türelmetlen paripáján versenyt repül a szellővel, s csupa vadszeszélyből a ragyogó délibábot kergeti, ez nagyon természetes. A szives olvasót most a délibábok vonzó országa helyett a Mátra vadregényes bérczei közé vezetem, hol olly költőileg susog a szellő, zug a szél, mennydörög a vihar, s hol olly vigasztalóan kong az ős templom harangja. Hol a természet óriás nagysága, boldogító vallásra, a szikla tetején busuló várrom nemzeti önérzetre, s a bárányfelhős ég, – melly itt közelebb van a földhöz, – vigasztaló reményre oktat.

Itt született Villám Bandi. Itt ringatták bölcsőjét a tisztes anyókák, kik már rég elmentek pihenni az ákáczfás temetőbe, melly a szük völgy egyik pontján hirdeti a halandóságot.

Itt játszadozott a szalmásviskós falu keskeny utczái porában; itt rabolta ki az óriás bükkfák madárfészkeit; itt mászta meg, mint kövi-gyik a sima sziklákat, sulyos fájdalmára a szerető anya-sasnak, melly a vakmerő gyermektől megrettenve, a rom porladozó ablak fejfájára röppent, s onnan nézte vérben uszó szemekkel, mint fosztatik meg kedves serdülő fiaitól, örömeitől, s talán reményeitől.

Itt kezdett járni a korcsmába, hol vasárnaponkint összegyültek a falu szemérmes leánykái, s villogó szemü kaczér menyecskéi, azután meg azok a fekete arczu elmés czigányok, kik olly andalitóan tudnak muzsikálni, meg azok a kedves felejthetetlen gyermekkori pajtások, kiknek társaságában olly kedves a sorvasztó ittasság. Itt szitta szivébe a szerelmet, e veszélyes nagy betegségét a léleknek, melly keresztül üldözi az embert az életen, s a sirban sem hagyja megpihenni. Itt szerette meg Súgár Katát. Itt lett rögeszméjévé: hogy Súgár Kata többet ér a világ minden koronájánál; és hogy Súgár Kata nélkül, kivel együtt játszott a porban, andalgott az erdőben, térdepelt a templomban, s tánczolt a csapszékben – e sok szépséggel biró élet elviselhetetlen.

– Minek is éljek én, – gondolta egy szép alkonyatkor, midőn magas csátibotjára támaszkodva nézett a magas szikláról a völgybe, hol az egysezrü falu fehérlett, s egy tiszta tágas udvaron Kata leányasszony tilolgatott; – minek bámuljam ez örökké egyforma vén napot, ha Súgár Kata enyim nem lehet. Pedig e leány enyim nem lehet. Súgár Mihály a leggazdagabb ember a faluban; mindenki tisztességgel köszönti és féli. Azután Súgár Mihály büszke, rátartó, és sokkal fentebbjáró gondolatja: hogysem leányát illy hánytvetett árvának vesse. Másnak adja. Illom Petihez erőszakolja; én meg majd leugrom e szikláról a bozótos mélységbe; vagy ha halálom óráján meg talál kisérteni a gyávaság, betörök a lakodalomba, halálos birokra ingerlem Illom Petit, s mielőtt szerelmemet megalázhatná, ugy agyon szoritom, hogy az Isten sem ment meg az elkárhozástól. Ezt fogom tenni! ezt fogom tenni!

E gondolatnál szemei vadul forogtak, s arczának rémületes kifejezése teljes bizonyságot tett arról: hogy Illom Petinek meg kell halni, ha Villám Bandi előtt lábatlankodik.

A nyáj ezalatt lejebb haladt a bérczről, valamint a nap az égről, s midőn a nap a kékes hegyek hátánál lenyugodott, a nyáj a falu keskeny utczáján vert sürü porfelleget.

Súgár Kata az ajtóban állt, s midőn Villám Bandi mellette elhaladt, s vallásos komolysággal „Adjon Isten jó estét!” mondott a szegény leány szivét elszoritotta a bánat, s a helyett hogy„Fogadj Istent!” felelt volna, a szomoru juhász után sompolygott, reszketve fogta meg annak reszkető kezét, s a legmélyebb bánattal kérdezte: Mit vétettem én kend ellen?

Villám Bandi megállt, végig nézett a gyönyörü hajadonon, s a kétségbeesés tompa hangján felelte: – Minek jöttél utánam? minek kisértesz engem? Ha apád meglát, agyonra szid, vagy talán meg is ver. Pedig én ezt nem akarom.

– Édesapám nem bánt engem. Vigasztal ha sirok, mert sokszor sirok. – Nem bánt engem kenden kívűl senki a kerek világon.

– Már hogyan bántanálak én, szegény jó Kata? Hova beszélsz, az Isten áldjon meg!?

– Bánt, nagyon, nagyon bánt. Tudja-e, mit mondott Mindenszentek estéjén édesanyám sirján?

– Azt, hogy csak téged szeretlek a világon.

– Hát akkor mit mondott, midőn Súgár Rózsi néném a takács fiával esküdött?

– Az mondottam: hogy Istenem! ha én is igy esküdhetném te veled!

– S kend mégis kerül engem. Tánczra is csak néha-néha hí. Most is ugy ballagott el mellettem, mintha most láttuk volna egymást először.

– Szegény, jó Kata! Lásd én máskép nem tehetek. Tudom én jól, hogy apád téged másnak szánt. Tudom, hogy sok átok, sok keserüség érne téged, ha én utánad járnék; miattam pedig sohase átkozzanak, sohase üldözzenek.

– Nagyobb az én átkom minden átoknál, nagyobb az én keserüségem minden keserüségnél: mert kend nem gondol az én életemmel, nem gondol az én üdvösségemmel. Azt akarja: hogy annyira meglepjen a búbánat, hogy beleőrüljek, s magamat kivégezzem.

– Szegény Kata! szegény jó Kata! te nagyon el vagy tévedve. Azért kerüllek én, hogy egyetlen hajad szála se görbüljön meg. De te nem tudod a dolgot meghányni; nagynak látszó szerelmedben nem tudsz gondolkozni. Azt hiszed: hogy elég, ha szeretjük egymást; hogy a szeretet egyszersmind megzavarhatlan boldogság. Nem gondolsz arra: hogy menyire kicsinylenek minket szegény, szerencsétlen szolgalegényeket a gazdák. Lásd, jó Kata! ha Illom Peti, vagy Szabó Marczi beül a korcsmába, a szegény szolgalegényeknek ott megmaradniok sem lehet, hacsak a vármegye kezére nem akarnak kerülni. Ugy tekintenek bennünket, mintha bélpoklosok volnánk, pedig sokkal tisztábbak vagyunk náluknál, kik nagy dölyfösségükben az Istenről is megfeledkeznek. Vagy mondd csak, mikor történik az, hogy egy apád-féle nagy gazda, leányát szolgalegénynek adja? Soha! soha! Szegény jó Kata, te még nem ismered a világot.

– Az igaz, – felelte nagy szomorusággal a szerelmes hajadon; – hogy igy van az ezen a világon, de nem kell annak mindig igy lenni ezen a világon. Az én apám szeret engem, imádja az Istent, s nem akarja egyetlen gyermekét megölni. Az igaz, hogy Illom Petit jónak látná, de ő még sem akarja az én szerencsétlenségemet. Bebizonyitotta ezt tegnap.

– Bebizonyitotta?!

– Igen bizony. Illom Peti tegnap este szép czifrasallangos lovakon ide hajtatott, nagy tisztességgel megkért engem, de apám uram nem adott, mert én azt mondtam: hogy inkább leszek a halál menyasszonya, mint Illom Peti felesége. Megvallottam azt is, hogy mióta érezni tudok, mindig kendet szeretem. Apám uram pedig erre azt mondotta: hogy jól teszem, hogy kendet szeretem, mert kend a legderekabb ember a vidéken.

– Jaj, Kata! – kiáltotta Bandi örömittasan; – de tökéletes virágszála vagy te a szépséges természetnek! – De, ihol ni, hogy elhaladt a nyájam, már a porát sem látom. Beszámolok, azután eljövök, hogy szépen megkérjelek. – Isten áldjon meg szép Kata! az Isten áldjon meg!

Bandi nyája után szaladt, a szép Kata pedig a házba sietett, hol a szoba földét kakukfüvekkel beszórta, a superlátos nyoszolyát uj lepedővel befedte, s az asztalon nyugvó rézkapcsos bibliából elkezdett fenhangon imádkozni.

Mielőtt az öreg Súgár Mihály uram ő kegyelme az urasági majorból szép csendesen haza ballagna, s egyetlen tizenhat éves leánykája hófehér arczának viruló rózsáiban gyönyörködhetnék, – azon rózsáiban gyönyörködhetnék, – azon rózsákban, mellyeket egy időre elfujt helyéről a búbánatos aggodalom szellője, de mellyeket most a reménység édes érzése teljes elevenségében visszavarázsolt; beszéljük el: minő legény volt Villám Bandi, milly szerepet játszott a környéken, s miért nevezték őt a rengeteg dalosának.

Villám Bandi egyike volt a Mátra legszebb s legderekabb legényeinek.

Arcza fehér volt, mint a patyolat; szeme- s vállaira lelóggó gazdag ragyogó haja, a legsötétebb fekete. – Termete deli s megdöbbentőleg magas; kifejezése hősies s elragadólag vonzó. Öltözete mindenkor tiszta, mint arcza, s midőn gazdagon kivarrott, s a legszebb virágtáblához hasonlitható szűrében, rézpitykékkel fedett mellényével, lobogós kivarrott ingével, százránczu gatyájával, pengő sarkantyus kordovány csizmájával s pántlikás rózsás rézbetűs süvegével a templomban megjelent, minden leány földre sütötte szemét, s imádságát abbahagyva arról gondolkozott: milly nagy boldogság lenne, ha Villám Bandi őt szeretné.

Villám Bandi továbbá ép olly utált volt a legények között, mint szeretett, és csodált a leányok és menyecskék koszorujában. Utálták őt, mert érezték felsőségét. Mert ő volt azon egyetlen az árva legények között, ki nem akart félni a gazdagabb parasztoktól. Mert ha valaki ellen a korcsmában igazságtalanul felröffentek, s a gyengébbeket, s a bátortalanabbakat a hetykék le akarták verni; ő volt a lázadás letörője, s az igazságszolgáltatás rögtönitélő birája. – Mert Villám Bandi ép olly lovagias volt mint nemes, és mert Villám Bandit alattomban még ellenségeinek is tisztelni kellett. Ezért utálták őt; ezért volt neki a fiatalság között több ellensége, mint akármellyik lókötőnek a vidéken, kit köznyelven a „községek átkának” szoktak nevezni.

Végre Villám Bandit azért nevezték a rengeteg dalosának mert a mohos sziklák párkányairól egész nap és sokszor egész éjjel lehetett hallani az ő furulyája mélabus zengését. Mert olly szépen, s olly bűbájosan tudta játszani azokat a szomoru magyar népdalokat, mellyeket nagyrészben maga teremtett, s mellyeknek mása az összes világban nem létezik, hogy az erdő csacska madarai szégyenülve hallgatának el, s a kóborló fuvalom, gyönyörködni, a mellette viruló csipkebokorba rejtezett. – A milly szomoru és boldogtalan volt Bandi a mai nap alkonyatáig, ép olly boldognak és szerencsésnek érezte most magát, midőn a holdvilág kezdett teljes fényében felragyogni, s világot gyujtott a felszámithatlan terjedelmü mindenségben, s a számadó öreg juhász parányi szobájában.

– Adjon Isten jó estét! – kivánta a szobába lépő Bandi, mialatt göndör fürteiről a czifra süveget leemelte.

– Fogadj Isten, fiam! – felelte az őszbevegyült juhászgazda, ki a bubos hófehér padkáján, ártatlan unokáival játszadozott.

– Azért tértem be, Ferencz bátyám, mert egy szóm volna kegyelmedhez. – Az öreg juhász felkelt, s egész szivességgel kérdezte: – Mit kivánsz, édes fiam?

– Hát csak azt akarom megmondani: hogy tudja-e kegyelmed, miért voltam én olly bús mindég, mint akármellyik szomoru fűzfa a Tarnaparton?

– Sokszor kérdeztem tőled, Bandi öcsém, de soha sem birtam kivenni.

– Most megmondom bátyám uramnak. – Én Sugár Katát módtalanul szeretem.

– Biz ezt nem a legokosabban cselekszed Bandi öcsém, mert tudhatnád: hogy Sugár Kata nem neked való; hogy ő gazdag, te pedig szegény árva vagy, kit a falu közköltségén neveltek; hogy nagyon nagy gát a te szegénységed, a te boldogságod előtt. Azért is, kedves fiam Bandi! soha se erőködjél. Verd ki fejedből a szerelmet, s az Istenben bizva, nyugodjál meg sorsodban, mellyet az idő bizonyára még jobbra fog forditani.

– Én is ilyeténképen okoskodtam, édes jó bátyám uram, ezért szenvedtem olly sokat, mintha valami nagyon kinzó betegség nyomott volna; de most már nem igy gondolkozom. Súgár Kata szeret engem, s feleségem fog lenni.

– Dehogy lesz, már hogy lenne?! Atyja, Illom Petivel összetörődteti, s azután szépen elfeled, valamint hogy te is el fogod feledni, mint a hogy ezt a teremtő Isten, szokás szerint bölcsen szokta elintézni. –

– De feleségem lesz, bátyám uram, mert Súgár Mihály uram ő kegyelme is igy akarja.

– Hogy mondtad, fiam? Mondd csak még egyszer. – Jól van, jól, most már hallom. – Kitől hallottad-e kópéságot?

– Katától, édes jó bátyám uram!

– Katától?! – Furcsa! – Kata hugom soha sem szokott hazudni! – Tyü fiam! be fura ember lesz belőled! – De nem hihetem, lehetetlen ezt igy elhinnem.

– Hát győződjék meg kegyelmed. Jőjjön velem az öreg Súgár Mihályhoz, s kérje meg számomra a leányt.

– Ha igy van, szentül lesz biz az, nagyon is helyesen lesz. – Elmegyek, megtudakolom, s azután, ha jól üt ki a sor, ollyan lakzit csapunk, minőt még nem látott a Mátravölgye.

A jó öreg Ferencz gazda, a bubos mellett lóggó terjedelmes juhászbundáját leemelte, azután felhajitotta azt összetörődött vállaira, s a holdfényben fürdő udvarra kidöczögött.

Dobogó szivvel ballagtak az eperfákkal körülültetett házak előtt, s az esti harangszó kiséretében leemelt föveggel haladtak a falu széléig, hol nemes Súgár Mihály uram ő kegyelmének két kéményes nagy kőháza fehérlett.