A magyar nép hitvilága, népszokásai, nagyrészt jeles napokhoz kötődnek. Ilyen – sok szempontból is jeles nap - november 11 –e, Szent Márton ünnepe. 
Sok helyen a gazdasági év fontos állomása volt ez a nap. Ekkor hajtották be a jószágot az istállóba, ekkor számoltak el a pásztorok, s Márton-napkor kérdezte meg a gazda a pásztort, hogy marad-e jövőre is? Az elszámoláskor leadott járandóságot néhol Márton adójaként emlegették. A pásztoroknak Rábagyarmaton minden háztól Márton-rétes járt, amelynek összeszedése újévig is eltartott. 
A hosszúperesztegi gazdaasszony azonban azért sütött rétest Márton-napkor, hogy Szent Márton köpenyét kinyújtsa, s így a család ne nélkülözzön és másokon is segíteni tudjon. 
1649-ben Nádasdy Ferenc utasítja pásztorait egy Vas megyei pásztor-céh szabályzatban, hogy Szent Márton napján a régi szokásokat megtartsák…”egy böcsületes személyt magok között bíróvá tenni és megesküdtetni” kötelesek. 
Szent Mártont már a középkorban is a jószág védőszentjeként tisztelték. A Répce – vidéken élő hagyomány szerint disznóvész idején egy pásztor Szombathelyre jött Mártonhoz segítséget kérni. Álmában egy fehér nyírfaágat adott neki a püspök, hogy azzal vesszőzze meg az állatokat, s meggyógyulnak. Ez az eredete a vesszőzésnek nevezett, különösen nyugati megyékben (Vas megyében: Acsádon és Vépen) ismert népszokásnak. A pásztorok frissen vágott, zöld ággal – amely archaikus gonoszűző eszköz – végigjárták a falut, köszöntőt mondva: 

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét, 
A szokást nem mi kezdtük, s nem mi végezzük, 
Állataiknak annyi szaporodása legyen, 
Ahány ága-boga van a vesszőnek.” 

A vesszőzés végén a gazdának adták az ágat, s ezzel hajtották ki a következő tavasszal a jószágot először a legelőre.

 

Márton napja gonoszjáró, időjós negyvenes nap, rámutató és tiltó-nap is. Göcsej, Baranya és a Mura-vidék lakói szerint ezen a napon nem szabad mosni, teregetni, libatojást ültetni, mert odasiet a „dög” és elpusztul a jószág s ruha helyett az állat bőrét teríthetik ki. 
Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél. Márton-napi esőre fagy, szárazság következik – jósolták meg a Márton-napi időből. Baranyában azt tartották, hogy márciusban olyan lesz az idő, mint a Márton-napi. S mivel ez a nap többnyire ködös, azt mondták: „Eljött Márton szürke lovon”, ha havazott, Márton fehér lovon nyargalt.” A bánátiak szerint 40 napig olyan idő lesz, mint ezen a napon, viszont a téli időjárás az ellentéte lesz. Ugyanitt a szép, napos Márton-napot és az előtte vagy utána következő meleg napokat Márton–nyarának emlegetik. A karácsonyi időre is következtettek az e napi időből, mert ha Márton-napján a lúd jégre áll, karácsonykor sárban jár.” 
Ilyenkor előkerül Márton-madara, a holló is, amelyik eddig az erdőben lakozott, most már mindenfelé lehet látni a mezőkön. Márton-napkor libát illik enni, mert „aki ludat nem eszik, egész évben éhezik”, vagy ahogyan Zalalövőn mondják: „aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik.” A Márton-napi lúd fogyasztásának az eredete egy legenda. Márton, amikor megtudta, hogy püspökké akarják választani, a ludak óljában bújt el, de az állatok gágogása elárulta. Ekkor az emberek kérésére elvállalta a püspökséget.
 

Az elfogyasztott liba mellcsontja megmutatta, hogy milyen lesz a tél. Azt tartották, hogy a fehér mellcsont havat, esőt jósol, ha vörösesbarna, akkor kemény hideget. 
A Márton-napi lúdból illett küldeni a papnak is. De ha már kellett, akkor a legkevesebb húsú hátsórészt küldték. Innen ered a „püspökfalat ”szavunk. A 18. században a lúd hátulját gyertyapecsenyének is nevezték, mivel falun, tanyán Márton-napján gyújtották meg először este a világosságot adó gyertyát, lámpát, pilácsot. 
A libapecsenyét az e napra már kiforrott újborral megtöltött Márton-poharával öblítették le, megkóstolva, hogy milyen is lett a termés, mert a „bornak Márton a bírája.” A középkorban az ekkor fogyasztott bort gyógyító hatású szentelménynek tartották Magyarországon. Márton-napkor, ahol a templomnak ő a védőszentje, - de máshol is sok helyen – búcsút, bált tartanak.
 

Közmondások is őrzik Márton püspök emlékét. „Sok Márton lúdja telt már el azóta” – mondják, ha azt akarják kifejezni, hogy bizony régen történt az eset. A kövér ember olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”. Ha egy dolognak többen is hasznát veszik, többek hasznára van, „közjóra világol, mint Márton grammatikája” – a közmondás szerint. 
Nevét falvak, városok neve is őrzi, templomok védőszentje. Kádár, csapó, takács - céhek patrónusa. Keresztnévként is szívesen adták nevét, különösen Kalotaszeg környékén. Márton-napkor aztán az alábbi köszöntő rigmussal kopogtattak be az ünnepelthez: 

„Derő dicső estére 
Sok Szent Márton nevére. 
Mi is tehát tisztelni, 
Jöttünk téged áldani. 

Csillagod tündököljön, 
Míg végórája eljön. 
Végre fuss a mennyekbe, 
Szentek seregébe. 

Kívánunk szép időket, 
Sok számas esztendőket. 
Mely életed vidítja, 
Köztünk tovább újítja.” 

Sokszor érd nevednapját, 
Élhesd boldog óráját, 
Te szép úri házaddal 
És minden magzatoddal.” 

Népi ünnepeinknek, hagyományainknak se szeri, se száma. Szent Márton emlékét úgy is őrízzük, ha vigyázunk arra, hogy jeles napjához fűződő, az emberek iránta érzett szeretetét és tiszteletét kifejező szokások, hagyományok ne vesszenek feledésbe. 

(In: Szent Márton püspök. 316-397. Halálának 1600. évfordulójára. Kiadja a Szombathelyi Egyházmegyei Hatóság. Szombathely, 1996. 78-82. p.) Dobri Mária 




Márton napjára kiforrt az új bor, ekkor már le lehetett zárni a hordókat