Te megöltél engem apám!

Egykedvűséget színlelve állt a tükör előtt. Végigsimította borostás arcát. – Borotválkozni is kéne – gondolta magában-, de hát minek? Erősen őszült, pedig csak ötvenéves volt. Várta a postást. Hetek, hónapok óta várta a postást. Direkt azért fizetett elő egy napilapra, hogy legalább naponta a háza közelébe jöjjön valaki. Nem érdekelték a hírek. Nem érdekelte az újság. Egyedül volt.
Már csak egyetlen dolgot szeretett: a virágait. Naponta beszélgetett velük, gondozta őket. Azt tartotta, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Nézte önmagát a tükörben, és a lányára gondolt. Ő nevelte fel. Amióta a felesége meghalt, csak a lányának élt. Szép lány volt. Az általános iskolában még nem volt sok baj vele, legalábbis ő nem tudott róla. Zsebpénze mindig volt bőven. Mindent megadott neki, a gondolatát leste. Óvta a széltől, a tanárok kénye-kedvétől. Magántanárt fogadott mellé. Nem engedte, hogy a prolik közé süllyedjen Mindig divatosan járatta, hogy felnézzenek rá – nem akárki gyereke! Megvolt a biciklije, a szörfe, a videója, a különtévéje. Akkor jött, és akkor ment, amikor akart. Többször megkérdezte tőle: „Boldog vagy, kislányom?” Ő mindig azt felelte: „Jó buli az élet, apu!” Most pedig ez a köszönet! Feléje se néz már hónapok óta. Pedig hányszor mentette meg a gimnáziumban, amikor ki akarták rúgni, hányszor szólt oda a rendőrségnek, hogy „ugyan már, nézzétek el neki ezt, vagy azt a kis gyerekcsínyt. Pedig egy-két dologból nagy baj lehetett volna, ha ő nem abban a beosztásban van. Gyanús külsejű alakok tűntek fel a lány életében. „Úgy látszik, ez a jövő útja. Nem baj, ha a gyerek halad a korral” Bár egyszer megkockáztatta és beszélt vele, de megjött a tömör válasz, úgy foghegyről, ahogyan manapság divatos: „Apu, te nem érted meg a mai fiatalokat”! Azóta nem látta, nem is hallott róla. Kerestetni nem merte, mert félt, hogy a lánya haverjai megbosszulják.
Megjött a postás, zörrent a postaláda. Megvárta, amíg elhalkult a kerékpár ismert nyikorgása, majd nyugodt léptekkel elindult a kertkapu felé. Legszívesebben rohant volna, de erőt vett magán, hátha valaki meglátja. Reszkető kézzel, de óvatosan húzta ki az újságot, hogy ki ne ejtse a levelet mellőle. De nem volt levél. Bent a konyhaasztalon szétnyitotta, hátha belekeveredett – mindennap így tesz-, de hiába. Napközben eléggé sikerült titkolni ezt az elfojtott várakozást, de amikor a postás jött, remegett a keze.
Így ment ez még hosszú hetekig, míg egyszer az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy verik az ajtót. Idegesen keresgélte a köntösét, miután villanyt gyújtott. „Ki az?- kérdezte rosszat sejtve, „Apa, engedj be!” nyöszörgött kintről egy eltorzult női hang. Kinyitotta az egyik zárat, de a biztonság kedvéért még egyszer kiszólt: „Te vagy az, lányom?” „Apa engedj be!”- hallatszott az újabb, sírásba hajló nyöszörgés. „Egyedül vagy?”- tétovázott még. „Igen, de nyisd már ki!”
Az első pillanatban nem ismerte meg a lányát. Elnyűtt, kopott, néhol szakadt ruha volt rajta, az arca felpüffedve, a szeme kisírva. Remegett a szája a sírástól, vagy talán a hidegtől, és a szemének nem volt fénye. Egy nagy utazótáskát cipelt a kezében. Nem csókolta meg az apját, csak leroskadt az első székre. A táskát maga elé tette, fel se nézett, lassan elkezdte széthúzni a cipzárt. Két kézzel, óvatosan belenyúlt, és kiemelt belőle egy nyöszörgő kisbabát. Valami pokrócfélébe volt takarva. Láthatóan most ébredezett, és nagyokat pislogott a fényre.
Az apa nem hitt a szemének. A lány magához szorította a gyereket, hangtalanul megcsókolta. Az apa dermedten állt a szék előtt. Egy hang sem jött ki a száján. Nem tudta, hol van, mit kell most mondani. A lány sem szólt. Még mindig nem nézett fel. A kicsi nyöszörgött, éhes volt. A lány meglazította ruháját. Óráknak tűntek a néma percek a mozdulatlanságba meredt emberek körül. „Jóllaktál kislányom? – kérdezte a meleg anyai hang. Ragyogó mosoly és csillogó szemek adtak választ a kérdésre.
Apa, nekem most el kell mennem” – ez volt az első szava az apjához, amióta belépett a házba. „Kérlek, neveld fel őt, de ne úgy, mint engem!” Lassan felemelte a fejét, megpróbált az apja szemébe nézni, de elmosódott előtte a kép. Idegennek érezte azt, akit lát. „De én…én…nem tudom…”- próbálta keresni a szavakat, és még mindig nem látta át a helyzetet. „Szeresd, nagyon szeresd őt, apa!”- vonaglott a valamikor pergő nyelv, és bámult maga elé az egykor csillogó, büszke tekintet. „Téged is szerettelek, és szeretlek ma is” – mondta az apa, miközben két oldalról átfogta lánya remegő vállát. „Nem, apa, te csak azt hitted mindig, hogy szeretsz…., te nem szerettél engem sohasem. Te megöltél engem, apám…”Hogy mondhatsz ilyet, lányom. Én mindig is…”Igen, te mindig is megvédtél az igazságtól, neked mindig is volt pénzed a szégyen ellen, magyarázatok a lelkiismerettel szemben, volt érved az élet naposabb oldalának az élvezetében, neked mindig is volt hatalmad arra, hogy fegyelmiben részesíttesd azt a tanáromat, aki meg mert büntetni, neked mindig is volt akkora karriervágyad, hogy ne ismerhessem meg az Istent… Apám, te egész életemben nem adtál nekem pofont!”
„De hová mész most, lányom? És mit kezdjek ezzel a kicsivel:” „Elmegyek, nagyon messze megyek, apám!” „Mégis hova mész, hogyan segíthetek rajtad „Most már sehogy sem, apám” „De még fiatal vagy, előtted az élet…” „Nem, apám, előttem más van!” „De maradj még, lányom, holnap karácsonyeste van, elfelejtjük a múltat, hidd el, minden jobbra fordul, újrakezdjük az életünket.””Nem, már nem lehet, apám. Kérlek, neveld fel őt akárhogyan, csak ne úgy, mint engem. Szeresd őt, csak ne úgy, mint engem, óvd őt, csak ne úgy, mint engem. Ne önmagadat szeresd benne, hanem őt magát. Apám, én most örökre elmegyek. Nem csókolom meg a kezedet, amely akkor ölt meg, amikor nem ütött”.
Bentről gyermeknyöszörgés hallatszott, apró gőgicsélések kíséretében. Ketten voltak a házban: nagypapa és unokája. Hajnalodott. A cumisüveget hengergette a kezében, hogy a tej ne hűljön ki. Visszagondolt fiatal apaságára, de nem emlékezett arra, hogyan is kell hozzányúlnia egy csecsemőhöz. Átment az előszobán. Meglátta a tükörben önmagát. Megállt előtte. Szembenézett a tükörrel. A nyál elkezdett gyűlni a szájában. Hosszasan nézte a tükröt, és megtette…
Az éjféli misén, ott a templomban – ahová eddig sohasem lépett be – unokájával a karján, zokogva imádkozott az AIDS-ben haldokló lányáért. ( Varga Imre )

Válasz

Szép történet, nekem tetszett

Válasz

Nem csinálnám ezt a munkát, ha nem hinnék abban, hogy valami jót mi is tudunk tenni-Ti és én-, a barbacsiak lelkéért. Hogy egyszer majd megérinti őket a szeretet, amit mi adunk, s képesek lesznek ezt "fogni".

Válasz