A Sahra el-Beida, a Fehér-sivatag a Szahara közepén, a körülbelül húszezer négyzetkilométer nagyságú Farǎfirah-mélyföld legkülönösebb képződménye. Nevét természetesen a színéről kapta, ugyanis az itt található sziklák alapanyagát a földtörténeti felső krétakorban (100–65 millió esztendeje) egy tenger hagyta maga után porcukor finomságú mészkő formájában.
E félelmetességében is csodálatos holdbéli táj már az ókori Egyiptom lakóit is magával ragadta, akik szerint a Fehér-sivatag a gonosz Széth birodalma, aki Káinhoz hasonló hidegvérrel gyilkolta meg testvérét, Oziriszt. Később a görögök a sivatagi trónra Medúzát ültették, a kígyóhajú istennőt, aki a titkait fürkésző idegent egyetlen metsző pillantásával kősziklává dermeszti.
Sahra el-Beida, a Fehér-sivatag A Fehér-sivatag Földünk talán "leghuzatosabb" tája: szinte szünet nélkül fúj a szél, sokszor csupán simogató szellő, ám nem ritkán tomboló förgeteg formájában. A sivatagi kalandra vállalkozó turisták gyakran megcsodálhatják a "sivatag ördögét", a furcsa táncot lejtő forgószelet. Noha a pusztító, mindent elsöprő homokviharok az esztendő bármely időszakában előfordulhatnak, leghevesebben mégis novemberben és decemberben számíthatunk rájuk - az oázislakók nem kis bosszúságára. Tudniillik az apró kvarcszemcsék nem ismernek akadályt, s a legapróbb réseken is áthatolnak: nem véd meg tőlük sem zárt lakóépület, sem fedett terepjáró, sem méregdrága szafaricucc. Ott csikorog a teáscsészénk alján, a fogunk között s a gázpedál alatt. (A sivatagi nomádok e kellemetlen tűszúrásoktól az arcuk elé csavart, megnedvesített kendővel védekeznek, amely nem csupán a homoktól, hanem a gonosz dzsinnek rontásától is megóvja őket…) A nemritkán napokig elhúzódó homokviharok a sivatagi sziklák délceg ormait vaskos porfelhőkbe rejtik, s a vihar múltán a felkavart finom homok csupán lassan ülepszik le, miközben az egyébként markáns sziklaformák kontúrjai sejtelmesen vibrálnak a levegőben. E különös jelenséget a helybéliek shaburának nevezik.
El nem mondható, le nem írható érzés végigautózni ezen a tájon! A közelgő napnyugta az eddig vakítóan fehér sziklákat sárga, narancs, mélybíbor és lila színekbe öltözteti, a látvány semmi máshoz nem fogható. És a napfelkelte! Hajnalban kísérteties a csend, a hőmérséklet nem lehet több 5oC-nál, s az ébredő Nap első sugarai narancsvörössé varázsolják a hófehér tájat, míg a távoli sziklák aranyszínben tündökölnek…
A hátborzongató történetek és a megannyi tiltó tabu ellenére minden kor megszülte a maga vakmerő utazóit, akik megkísérelték lerántani a sivatagra boruló misztikus leplet. Ám Földünknek eme szeglete mind a mai napig megőrizte baljós hírnevét.
"A homokbirodalom titokzatos oázisát, minél inkább keresik, annál kevésbé találják, s minél kevésbé találják, annál görcsösebben hisznek a létezésében" - írta a hírneves magyar sivatagkutató, Almásy László (1895–1951).
Sahra el-Beida, a Fehér-sivatag A Fehér-sivataghoz legközelebbi lakott település a mintegy háromezer lelket számláló Farǎfirah-oázis. Lakói évről évre leleményesebben igyekeznek kihasználni a környékre kíváncsi turisták egyre jobban erősödő rohamát. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a sűrűbb "sivatagi településszerkezet" kialakulását a vízhiány akadályozza. A korlátozott mennyiségű víz csupán kevés embert képes eltartani, ezért a Nílus völgyétől távolodva csökken az oázisok száma.) A hosszú évszázadok során Farǎfirah kulcsszerepet kapott a Líbia és a Nílus-völgy között húzódó fő kereskedelmi- és hadiúton haladó karavánok ellátásában. Viszont csekély vízkészlete magyarázza szerényebb történelmét: a fontosabb oázisokkal (Szíva, Dakhla, Kharga) ellentétben itt nem maradtak fenn monumentális ókori épületromok. A középkorban - feltehetőleg a közbiztonság romlása miatt - az itt élők erős falakkal övezett erődszerű építményt emeltek a terület legmagasabb pontján. A berber és a beduin rablóbandák ismétlődő támadásai elől ide húzódhatott vissza az oázis békés, földművelő lakossága.
Sahra el-Beida, a Fehér-sivatag Az oázisról az első hiteles híradást egy francia geológus, Frederic Cailliaud (1787–1869) szolgáltatta. E távoli, s ezáltal nehezen ellenőrizhető vidék minden korban az illegális kereskedelem melegágya volt. A régi térképek tanúsága szerint errefelé vezetett az a titkos sivatagi csapás, amelyen még a közelmúltban is hasist csempésző karavánok bandukoltak a főváros felé. A Földközi-tenger eldugott halászkikötőiből induló, a sziklák és a homokdűnék útvesztőiben jól tájékozódó karavánok könnyen elkerülték a rájuk kifent hatóság embereit. (Hallottam, s nem tartom kizártnak, hogy olykor a hasist apróbb cinkhengerekbe öntve a tevék gyomrában csempészték át az ellenőrzési pontokon.)
Ha ránézünk Egyiptom térképére, a Nílus nyugati oldalán félkör alakban valóságos oázisrendszert látunk. A ókorkutatók kizártnak tartották, hogy a fejlett hadistratégaként számon tartott egyiptomiak ne védték volna e katonailag is fontos településeket. Viszont, a hipotézist alátámasztandó, hiába kutattak a katonák és elöljáróik sírjai után. Mígnem 1996-ban megtörtént a csoda! Érdemes tehát felkerekednünk, s ellátogatnunk a közeli Bahariyah-oázishoz, a Múmiák völgyébe…
Egy banális hétköznapi véletlen folytán fedezték fel a több ezer múmiából álló leletegyüttest, amely mindenekelőtt a görög és római korból származik. A feltárások mind a mai napig tartanak, sőt a múmiák jó része még eredeti sírjában pihen - ezeket nem látogathatják turisták.
Míg a fáraók korában csak az uralkodót és közeli rokonait illették meg a díszes sírok, addig ez a görög-római időszakban tovaterjedt a kissé alacsonyabb rangú társadalmi rétegekre is, sőt a mumifikálás gyakorlatát is folytatták. Persze a bahariyahi múmiák közül keveset temettek el szarkofágban, sőt néha több tetem is található ugyanabban a sírban. Ebből és számos egyéb jelből a régészek arra következtetnek, hogy erre az időre a temetkezés már elveszítette egykori kultikus jellegét.
Mindent egybevetve, egy fehér-sivatagi kirándulás során megéri ez a kis kitérő: a Múmiák völgyének hangulata felidézi nevesebb társánál, a Királyok völgyében szerzett korábbi élményeinket.
http://www.kihagy6atlan.hu