Sinkovits Imre (Budapest, 1928. szeptember 21. -- Budapest, 2001. január 18.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész. Öccse: Sinkó László Kossuth-díjas színművész, fia: Sinkovits-Vitay András színművész, özvegye: Gombos Katalin szintén színművész.

Vas megyei szülők gyermekeként Budapesten született, Göndöcs Terézia és Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Kispesten nagyapja meséi mellett nőtt fel. Sinkovits Vince folyton mesélt: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, 1848-ról és az első világháborúról. Azonban a gazdasági válság csődbe juttatta szülei vállalkozását. Ebből a gyermek Sinkovits csak annyit fogott fel, hogy kisebb lakásba kellett költözniük, ahol később öccse is megszületett. Édesanyja varrással próbálta kiegészíteni a család jövedelmét és közben németül tanítja fiát. Ennek majd a háborúban nagy hasznát veszi.

Lassan stabilizálódott a család helyzete, édesapja főpincéri állást szerez a híres Ilkovics étteremben, ő pedig az Árpád Gimnázium diákja lesz. Az iskolában egész életére szóló élményekben volt része. Itt lett cserkész, ami kitöltötte ifjúsága minden percét. Állítása szerint életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra, és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelte, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatta. Katolikus hittanára, dr. Könözsy Lajos hatására még a papi pályán is elgondolkodott. A Felvidék visszacsatolás után Ipolyság mellett cserkésztáborozott. A háború alatt kelletlenül, de a levente-mozgalomban is részt vett. Nem szerette, mivel cserkésznek vallotta magát és szerinte a két mozgalom olyan volt akár a tűz és víz. Egy leventegyakorlat után, mikor diáktársai előtt egy oktató a neve miatt megalázta édesapja felvetette, hogy meg kellene változtatniuk a családnevüket. Sinkovits azonban így reagált: „Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!"

A második világháború alatt -- mint cserkész -- kármegfigyelő szolgálatot teljesített a margitszigeti víztoronyban és a szemlőhegyi víztározónál. Később édesanyjával és két testvérével Somogy megyébe mentek nagybátyjához, ahol mint levente-korút befogták kötelező hadimunkára. Galambok határában ásott tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket, olykor napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban. De edzettsége és istenadta humora ezen is átsegítette még társaiban is ő tartotta a lelket. A háború vége felé egyre több visszavonuló német katonával találkozik (itt veszi hasznát édesanyja német nyelv tanításának), sőt egyszer még egy Németország felé tartó vonatra is felrakták, azonban szerencséjére Szentgotthárdnál véletlenül "lemaradt" szerelvényről. Amikor a németek kivonultak, a néhány napos békét kihasználva "ástak". De már nem lövészárkot, hanem családi ezüstöt, lesütött húsokat, bödön zsírt, mézet, hordónyi pálinkát és bort. Több családtagját elvitték az oroszok, sőt, magának Sinkovitsnak is háromszor kellett megszökni tőlük, mivel malenkij robotra akarták fogni. 1945 őszén újra indult a tanév az Árpád Gimnáziumban. 1947-ben érettségizett, majd felvették a Színiakadémiára. 1951-ben szerezte meg a diplomáját és ugyanebben az évben már el is szerződött a Nemzeti Színházhoz, sőt ebben az évben is nősült. 2011-ben utcát neveztek el róla Budapesten.